Nemrég hívták fel a figyelmemet Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó című könyvére. A szerző és mesemondó harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja megolvasóival. Népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe. Begyógyítja az érzelmi sebeket és segít újra megtalálni a kapcsolatot belső bölcsességünkkel. A csontváz asszony, egy eszkimó népmese, talán az egyik legszebb történet, amit olvastam; reményt ad és azt üzeni, soha ne adjuk fel a hitet. Az írónő a következőket írja: „A Csontváz Asszony mutatja meg számunkra, hogy a kiáradás és az elapadás, a befejezések és a kezdetek közös megélése hozza létre a semmihez sem fogható odaadó szerelmet. Ez a mese kitűnő metaforaként szolgálhat a modern szerelem problémájára, az Élet/Halál/Élet természettől, különösen a Halál aspektusától való félelemre.” 

A Csontváz Asszony

A lány olyasmit tett, amit apja helytelenített, noha már senki sem emlékszik, mi is volt az valójában. Az apa felvonszolta a leányát a sziklára és beletaszította a tengerbe. A halak megették a húsát és kivájták a szemét. Csontváza a tenger fenekén hevert, néha ide-oda görgött a víz áramlásával. 
Egy nap halász tűnt fel a vízen, volt idő, amikor sokan halásztak ebben az öbölben. Ez a halász azonban messziről sodródott ezekre a vizekre, s nem tudta, hogy a helybeliek nem járnak már ide, mondván, itt szellemek tanyáznak.

A halász kivetette horgát, az lemerült a víz mélyére, s mi másba akadt volna bele, mint a Csontváz Asszony bordájába. A halász azt gondolta magában, „Ó, most aztán nagy hal akadt a horgomra. Most megfogtam!” Már azon jártak a gondolatai, hogy milyen sok ember eszik majd az óriási halból, milyen sokáig kitart, a milyen hosszú ideig nem kell majd a halászással törődnie. Miközben a horgára akadt hatalmas súllyal küzdött, a tenger tajtékot vetett, a kajak hánykolódott és rázkódott, mert a csontváz lent a mélyben ki akarta magát szabadítani. De minél inkább küszködött, annál jobban belegabalyodott a zsinórba. Hiába volt minden, bordáinál fogva megállíthatatlanul húzta felfelé a halász.
A férfi elfordult, hogy előkészítse hálóját, így nem láthatta a hullámok fölé emelkedő csupasz fejet, nem látta a koponya üregeiből elővillanó korall-lényeket, a hajdan vakítóan fehér fogakon ülő apró rákokat. Mire a férfi megfordult hálójával, az egész csontváz ott lebegett a víz színén, hosszú metszőfogaival a kajak csúcsába kapaszkodva.

„Jaj!” - kiáltott a halász. Térdre esett, szemei elsötétedtek a borzalomtól, fülei vörös tűzben égtek. „Jaj!” - sikoltott. Evezőjével lelökte a csontvázat a csónak orráról és őrült módon a part felé evezett. Mivel nem vette észre, hogy a csontváz a zsinóron maradt, rettegve látta, hogy az, mintha felállt volna a vízben, egészen a partig üldözte. Bármerre rántotta is a kajakot, a csontváz mindig mögötte maradt, lehelete végigsöpört a vízen, karjai előrenyúltak, mintha meg akarnák őt ragadni, s lehúzni a mélybe.
„Jaj, Jaj!” - jajveszékelt a halász, miközben partot ért. Egyetlen ugrással kinn termett a kajakból, megragadta halászbotját és rohant, rohant, s észre sem vette, hogy közben a zsinóron magával vonszolta a Csontváz Asszony korallfehér testét, ami bukdácsolva követte őt, amerre száguldott. Végigfutott a sziklákon, magával vonszolva a csontvázat. Rohant a fagyott tundrán, mögötte a csontváz. Végigtaposott a száradni kirakott húson, ami darabokra tört, miközben csizmája elrongyosodott.

Ezenközben a néhány fagyott halat szorongató csontvázat mindvégig maga után vonszolta. A csontváz, mivel hosszú-hosszú idő óta nem evett már, nekilátott a halaknak. A halász végül elérte jégkunyhóját, bevetette magát a bejárati alagútba, s négykézláb szélsebesen befelé kúszott. Ott feküdt a sötétben lihegve, görcsös sírástól rázkódva. Szíve erőteljesen dobolt. Végre biztonságban van, ó, igen biztonságban, hála az Istennek, a Hollónak, hála a Hollónak, igen, és hála az áldásosztó Sednának, biztonságban… van… végre.

Amikor aztán meggyújtotta bálnaolaj-lámpáját, látta, hogy ott fekszik ő - az a valami - egy halomban a hópadlón, egyik sarka a vállán, egyik térde a bordái között, másik lába a könyökén. Később nem tudta a halász elmondani, mi is történt. Talán a tűz fénye enyhítette a látványt, talán az, hogy a halász magányos férfi volt. Mindenesetre valami jóság szállta meg, s lassan kinyújtotta a szutykos kezét, és kedves szavakkal, amikkel anyák becézik gyermekeiket, elkezdte legombolyítani a halászzsinórt a csontvázról.

„Na, na, na.” Először a lábujjakat, majd a bokákat szabadította ki. „Na, na, na.” Kitartóan ügyködött egész éjszaka, végül prémekbe burkolta a csontvázat, hogy felmelegedjék, s a Csontváz Asszony csontjai emberformán feküdtek egymás mellett.
A férfi kikereste bőrzacskójából a tűzkövet, s haját égette, hogy nagyobb tüzet szítson. Időnként a csontváz felé pillantott, miközben beolajozta halászbotja értékes fáját és feltekerte a zsinórt. A prémekbe burkolt csontváz pedig nem szólt egy szót sem - nem is mert megszólalni -, nehogy a halász kivonszolja, s levesse a szikláról, amitől csontjai darabokra törnének.

A férfi elálmosodott, bebújt hát hálóprémjébe, s hamarosan elaludt. Alvás közben, tudja ezt mindenki, néha könnycsepp gördül ki az alvó szeméből; nem tudjuk, milyen álom okozza ezt, csak annyit tudunk, hogy vagy szomorú vagy vágyakozó álom lehet. Ez történt a férfival is.
A Csontváz Asszony meglátta a tűz fényében ragyogó könnycseppet, s hirtelen roppant szomjas lett. Kattogva, zörögve odakúszott az alvó férfihoz, s ajkát a könnycseppre illesztette. Az az egy könnycsepp akkorává duzzadt, mint egy folyó, ő meg csak ivott, ivott, ivott, amíg időtlenül hosszú szomját nem csillapította.

Lefeküdt a férfi mellé, s kivette szívét, ezt a hatalmas dobot. Felült, s megdöngette mindkét oldalát, bomm, bomm, bomm.

Dobolás közben így énekelt: ”Hús, hús, hús! Hús, hús, hús!” Minél tovább énekelt, csontjai annál inkább megteltek hússal. Hajért, jó szemekért, szép, telt kezekért énekelt. A lábai közötti melegségért, mellekért, s minden olyasmiért énekelt, amire egy nőnek szüksége van. Amikor ezzel végzett, leénekelte az alvó férfi ruháit és mellé bújt, hogy bőrük összeért. Visszahelyezte a hatalmas dobot, a szívet a férfi testébe, mire az felébredt, átölelték egymást, s összefonódtak egész éjszakára, egy új, jó, hosszantartó ölelésbe.

Az emberek arra már nem emlékeznek, hogyan jutott a lány első, szerencsétlen sorsára, de azt beszélik, hogy ezután elment a halásszal és jól tartották őket azok a teremtmények, akiket a lány víz alatti élete során ismert meg. Az emberek azt mondják, hogy ez így történt és ez minden, amit tudnak.