Tegnap hazafelé mellém huppant egy majdnem kétméteres, kopaszka, vörös pattanásokkal tarkított fiúgyermek; mint a hegyomlás, olyan volt. Fejét azonnal a térdeire ejtette. A vele szembe leülő barátnője helyes, kedves arcú, hosszú barna hajú lányka volt, hatalmas szemekkel.

Olvastam, ám egy idő után a képembe robbant a srác gusztustalan, ocsmány viselkedése. Valami baja volt, azon kívül, hogy bunkónak nevelték. A lány minden kedves szavára, gesztusára durván reagált.

Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, szívem szerint magam felé fordítottam volna a lányt és az arcába kiáltottam volna: - HOL AZ ÖNBECSÜLÉSED?

Láttam az elő nem törő könnycseppeket a lány szempilláin remegni, de nem adta fel, súgta: - De én akkor is szeretlek, ha nem hagyod.

A fiú sokáig nem reagált, majd kitört: - Hagyjál békén, szar napom volt, és te is folyamatosan basztatsz! És vedd le ezt a sapkát, gusztustalanul nézel ki benne!

Majd úgy kapta le a lány fejéről, hogy szabályosan megtépte. És nem történt semmi. A lány nem vágta pofán, nem rúgta bokán, nem verte orrba. Leszálltak, szomorúan néztem a lány után, szántam, mert láttam benne a leendő áldozatot.

Lányok, tiszteljétek magatokat annyira, hogy ennek a töredékét se hagyjátok eltűrni a leendő férfinéptől. Legyen önbecsülésetek!

Sáfrán Andrea