Amikor ezeket a sorokat olvasod, én offline vagyok. Két év után először. Legalábbis most, néhány nappal korábban ezt tervezem. Hogy a férjemmel való kiruccanásra nem viszem el a laptopot, s nem ugrok rögtön, ha bármi felmerül. Már a gondolatra is kiver a jeges veríték, ez nem titok.

Mert 2015 nyara óta, ha megérkezünk egy szállodába, vagy nyaralni, sosem azt kérdezem, milyen szolgáltatásokat nyújt a hely, hanem azt, van-e wifi. Én vagyok az atomkori teknős, akinek a hátán a háza, azaz a számítógépe, melyben, kis túlzással, benne van az élete.

Sokan irigyelnek, mert úgymond, kötetlen a munkám. Ezeknek az embereknek mindig azt mondom, ha kötetlen a munkád, ha online dolgozol, az azt jelenti, hogy állandóan jelen vagy. Ami pedig nem más, mint masszív szopás. Ezt nem lehet szebben mondani.

Az sem titok, hogy az Igenélet céhes keretek között működik. Maroknyian szerkesztjük, többnyire lelkesedésből és szívességből. Az sem titok, hogy 2017 Magyarországán „Vonáné portálján” nem találunk „Magyarország erősödik” kezdetű, kék-narancs propagandahirdetéseket. Nem vagyunk közpénzekkel kitömve, nincs ötemeletes irodaházunk. De szeretjük, amit csinálunk, és szerencsére ti is szeretitek. Ez pedig igazi elégtétel.

Szóval: most azt sem látom, ezt a cikket mennyien olvassátok, mit kommenteltek, hogyan fogadjátok. Valószínűleg hiányérzetem van, biztosan furcsán és kényelmetlenül érzem magam. Mert nem könnyű leválni. Egy pillanatra sem. Furcsa, hogy nem javítom gyorsan, ha hibát találok, nem reagálok rögtön, ha valami felmerül, így ha zavar adódik az Erőben, az ott és úgy marad, míg újra be nem kapcsolok.

De muszáj megpróbálnom, muszáj kicsit lazítanom. Telefon nélkül kávézni, notebook nélkül ejtőzni, minden idegszálammal koncentrálni az internetkapcsolat nélküli világra.

Mert az már nem igenélet, amit mostanában élek. Nem élet. Csak hajsza, űzöttség, a félelem attól, hogy nélkülem nem megy.

Most teszek egy kísérletet, vajon megy-e. És ha nem omlik össze a világ e rövid, kütyümentes pihenés alatt, akkor máskor is csinálok ilyet. De most, 17-én pénteken még itt vagyok. Most még béke legyen velünk. De legfőképp térerő. ;)