Nem bírom, nem tudom, nem végzek. Amikor ezt a gondolatsort körmölöm, este 8 óra van, még ki- és be kell pakolnom a mosogatógépet, meg kell melegítenem a gyereknek a vacsorát, mert most esett haza edzésről, aztán válaszolgatnom kell a feltorlódott leveleimre, ki kell készítenem a reggeli vasalnivalót. Jó lenne kicsit olvasni is lefekvés előtt, s nem csak az Osiris helyesírási nagyszótárát, hanem egy kis szépirodalmat is.

Teljesen szét vagyok folyva, azt hiszem, valami rossz fát tehettem a tűzre Idő apónál, mert az én napom tuti, hogy nem 24 órából áll. Biztosan meg van kurtítva, úgy egyharmaddal. Mert az nem létezik, nem lehetséges, hogy ugyanannyi az ébren töltött óráim száma (olykor talán több is), mint másoknak, s képtelen vagyok a dolgaim végére érni. Ha az álomba ájulás előtt próbálom visszaidézni a napom, azt látom, hogy nincs lezárva. Sosem az elvégzett munka utáni elégedettséggel, a hasznosság jóleső érzésével térek nyugovóra, hanem azzal a bántó űzöttséggel, hogy mennyi teendő várna még rám, én meg alszom. A rest nő.

Szeretnék egy olyan időnyerőt, amilyet Hermione használt a Harry Potter nemtudomhányadik részében. Hogy lehessek egyszerre két vagy három helyen.

Bár igazából nem is azzal van bajom, hogy nem ülhetek egyidőben a munkahelyemen meg a nappali kanapéján, hanem inkább arra a sajátos tulajdonságomra nem tudok magyarázatot adni, miért kapok bele egyszerre három-négy dologba, hogy aztán egyikkel se végezzek igazán.

Ha itthon dolgozom, az rémálom. Több barátom irigyel, hogy nem mindig kell időre rohannom valahova, sem mások ritmusához igazodni. De higgye el mindenki, aki fix munkaidőben, kötött helyen dolgozik, hogy az otthonról végzett munka is hatalmas csapda.

• Mert dolgozom. Szerkesztek, írok. Az étkezőasztal egyik asztalfőjén.
• A periférikus látásomba folyton beleúszik a konyha. Ott a mosatlan.
• Kicsit arrébb a spájz, az ajtaja mindig nyitva. A kamra sarkában a mosógép, mellette a szennyestartó. A szennyestartó mindig két-háromszor annyi ruhát tartalmaz, mint amennyi az űrtartalma. Zavar. Bedobok egy mosást.
• Közben észreveszem, hogy tiszta morzsa a konyhapult. Letörlöm, kiszedem a kenyértartóból a penészes maradékot.
• Leülök a gép elé.
• Eszembe jut, hogy tele a kuka. Le kellene vinni. Újra kizökkenek.
• Aztán visszaülök a gép elé.
• Közben megáll a mosógép. Ki kell teregetni. A cikknek annyi.
• Dél van. Ebédelni kellene. Ebédelek.
• Újra írás.
• Egy óra, fel kell tenni a vacsorát, hisz mindjárt menni kell a gyerekért, edzés, mire hazaérünk, már nem állnék neki főzni.
• Közben Körmi úr ütemesen veri az ajtót. Bejönne. Éhes is. Enni kér. Tiszta dzsuva a kistálja körüli terület. Fel kell takarítani. Ha már úgyis elővettem a porszívót, jöjjön a nappali többi része.
• Cikk félig, vacsora félig, takarítás félig, de menni kell Benedekért.
• Dugóban átvágni a városon, míg Gyermek edz, addig olvasok, agyalok. A lakásban minden félig.
• Este fél 7, mire hazaérünk. Befejezem a főzést, halmokban a szennyes edény, beszélgetni, tanulni is kell a csemetével, mert mégiscsak család vagyunk, vagy mi.

Mindezek után jön az, amit az írás bevezetőjében vázoltam. S ez egy átlagos nap, amikor itthon dolgozom.

És tényleg minden csak félig van kész. Mit rontok el? Hol rontom el? Sokat akarok markolni, ezért keveset fogok? De nem tudom tétlenül nézni a kuplerájt, nem tudok úgy tenni, mintha az asztal sarka lenne a világ, ha itthon írok, nem tudom kizárni a többi helyiséget. Nem tudok itthon is olyat játszani, mintha épp a munkahelyemen ülnék, mert elég csak ránéznem a leggingsemre meg a cicás szöszmöszpapucsra a lábamon, s rögtön tudom, hol is vagyok éppen.    

Időközben 10 óra lett. A mosogatógépet nem pakoltam be, a leveleimre nem válaszoltam, de legalább Benedek rendben, jóllakottan feküdt le. Lassan én is az ágy felé veszem az irányt, s elalvás előtt az időhatékonyságról olvasnék… Ha nem idegesítene, hogy épp aludni készülök, pedig annyi, de annyi dolgom lenne…