Önfeledten, együtt örülni. Miért a sport, a szurkolás, a rajongás kovácsolja össze az embereket? Miért ennek hatására fogunk össze? Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, milyen jól játszott Ausztria és Izland ellen a magyar válogatott, milliók örültek a magyar sikernek. Pártállástól, világnézettől és társadalmi törésvonalaktól függetlenül együtt tudtunk örülni a sikernek. Mégis, ami a legszembetűnőbb talán – más sporteseményeket is ideértve – az összefogás. Elképesztő érzés látni: a magyarok ilyet is tudnak. Ilyenkor hova lesz a legendásan széthúzó, önfejű nemzet, hol a turáni átok? Van egyáltalán olyan? Nem számít. Mert ilyenkor biztos, hogy nincs.
Joggal merül fel bennünk két kérdés: Miért pont a sport tud ekkora erőket megmozgatni? Mire lenne képes a magyar, ha csak fele ekkora egyetértéssel képviselné a közös érdeket, célokat?
Úgy vélem, a sport nagy ereje és sikere abban rejlik, hogy képes kiragadni az embert a hétköznapok őrületéből, az örökös taposómalomból, a monoton, szürke, fantáziátlan rohanásból. Formálja az ember jellemét, megtanít küzdeni, csapatban dolgozni, fejleszti az állóképességet és megmutatja, milyen érzés győzni. Ez lehet a kulcs. A sikeréhség. Sokszor rettentően hat az a lemondás, pesszimista hozzáállás, ami a XX. és XXI. század magyar emberét jellemzi. Nem is csodálkozhatunk ezen, sem a közelmúltban, sem a jelenben nem jön velünk szembe túl sok pozitívum. Pontosabban jön, csak nincs időnk észrevenni. A sport azonban tökéletesen leképezi az emberek és a nép jellemét, lelkiállapotát. Egy hosszú átok (44 év) megszakítása, jó szereplés, az első gól és az első győzelem. A magyar torkokból egyszerre szakadt ki, elemi erővel az üdvrivalgás, a „Ria, Ria, Hungária”, a „Hajrá, magyarok!” Mintha egy sok évtizedes súly szakadt volna le a magyar vállról, mintha mindig erre vártunk volna.
Átok ül rajtunk, nem vagyunk elég jók, sőt nem is vagyunk jók, merjünk kicsik lenni! Ebben az agymenésben nőttek és nőnek fel generációk, így élik le az életüket. Hát csodálkozunk azon, ha egy nemzetközileg is jegyzett sikert ér el a nemzetet képviselő csapat, akkor ennél kevésbé örülnénk neki? Határozottan nem. A mindenkori magyar válogatott szereplése tökéletesen példázza a magyar embereket, a magyar lelket sújtó viharokat. A magyar labdarúgás egyfajta véletlen párhuzamban állhat a magyar nemzet lelkiállapotával. Jogos a kritika, hogy miért nem örülünk ennyire az úszók, a vízilabdázók, a kézisek és a többiek sikereinek. Örülünk, de ők azok, akik akkor nyernek – kis túlzással – amikor akarnak. A labdarúgás az idők során egybeforrt a néppel, az országgal, hazánk képviseletével. Ez a sportág olyan mértékű összefogásra, együttműködésre készteti az embereket, ami addig nem látott erőket képes mozgósítani. Magyarok milliói szorítottak együtt a képernyők előtt, egy cél, egy akarat, egy siker érdekében. Leírni is súlyos.
Az élet minden területén elkélne hasonló összhang. Nem itt tartanánk, nem így alakult volna a történelem, és nem ilyen kilátásaink lennének a jövőre vonatkozóan sem. A magyar emberek mindig megfogták egymás kezét, amikor égető szükség volt rá, nem ez az általános jellemzője a magyarságnak, de mégis itt tartunk. A közös cél, a közös akarat, mint két ellentétes pólus, mindig úgy húzta össze a társadalmat. Emlékezzünk Petőfi soraira:
„Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”
Történelmünk során számtalanszor bizonyította a magyarság, amikor elég volt, amikor nem volt hova hátrálni, hogy tud olyan lenni, „mint az őrült, ki letépte láncát”. Olyan sikerfejezetek születtek olykor, mint a honfoglalás, az államalapítás, 1848. március 15-e vagy 1956. október 23-a. Az erő bennünk van, csak a közös nevezőt kell megtalálni. A mostani időszakban a sport kiválóan megmutatja, milyen is az, amikor közös az akarat, a vágy. Ezt kell megtanulnunk átültetni a hétköznapokba is, az élet más területeire exportálni ezt az érzést.
Úgy tűnik, a sport és az abban elért sikerek lehetnek a magyar néplélek börtönének kulcsai. Ha csak pár mérkőzés erejéig is, tegyünk félre mindent, öleljük meg egymást, legyünk magyarok, egy cél, egy közös siker érdekében! Talán, ha megérezzük a siker ízét, hajlandóak leszünk hosszabb távon is az életünk részévé tenni az ehhez nélkülözhetetlen összefogást.
