„A győztesek sosem adják fel; akik feladják, sosem lesznek győztesek.” (Vince Lombardi)

Talán felesleges hosszasan taglalni a rendszeres testmozgás, a sport pozitív élettani hatásait, vagy a személyiségfejlődésben játszott elvitathatatlan szerepét, hiszen – ha a népegészségügyi adatokban nem is feltétlenül köszön vissza – napjainkban egyre fontosabbá, divatosabbá válik az egészségtudatos életmód. Érdemes azonban egy másik aspektusból is megközelítenünk a témát, mégpedig az egyén helyett a közösség, a társadalom szempontjából. A sport ugyanis – függetlenül attól, hogy egyéni vagy csapatsportról van szó – mégiscsak egy közösségi tevékenység, hiszen a sport szeretete egy közösséget integráló erő, az egyéni teljesítményt pedig a közösség is elismeri. Gyakran hangoztatott vélemény, hogy az egyéni sportok űzők „introvertáltabbak”, a csapatsportot űzőkhöz képest az egyéni sportot választók az önállóságot, öntudatosságot máshogyan építik fel magukban, persze a leginkább közösségfejlesztő csapatsportokban is sokat számít az egyéni teljesítmény, az objektív értékelés lehetősége. Az intenzív fizikai aktivitást igénylő és a szellemi sportok, de még a „rokon” sportágak között is lényeges különbségek vannak, ugyanakkor számos hasonlóságot is felfedezhetünk, s talán néhány általános megállapítást is megfogalmazhatunk. Beszéljünk hát arról, milyen szerepet tölt be a sport a társadalomban!

A sport közösségi aktivitás és közösségi élmény, ami a sikerért való nemes és kitartó küzdelem példáját mutatja számunkra. A sport nem egy öncélú, szórakoztató jellegű, s nem csupán egy önfejlesztő tevékenység; a sportnak társadalmi hivatása van. Szent-Györgyi Albert egy 1930 novemberében elhangzott beszédében így fogalmazott: „A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira.” A sport nevelő, képességfejlesztő ereje tehát olyan polgári erények elsajátításában is segít, amelyek pozitív társadalmi hatást fejtenek ki, s melyek közösségformáló, kohéziós szerepe tagadhatatlan. Emellett nem hagyhatóak figyelmen kívül azok a költségek, áldozatok sem, amelyek egy társadalom nem megfelelő fizikai kondíciója, rossz egészségi állapota következtében merülnek fel.

Az Amerikai Egyesült Államokban a szervezett (csapat-)sportra, különösen a „nemzeti sportnak” számító baseballra a „nemzetépítés eszközeként” tekintenek, de a sport társadalomformáló és szimbolikus erejét az is jól mutatja, hogy a politika – legyen szó demokratikus vagy diktatórikus rendszerekről – előszeretettel hivatkozik sportsikerekre, mint önigazoló, demonstratív és legitimációs eszközre. A hidegháború idején ez a jelenség még szembetűnőbb volt. William James XIX. századi amerikai filozófus és pszichológus szerint a sport „a háború morális helyettesítője”: (vérontás nélkül) fokozza a személy önfegyelmét, edzettségét és önfeláldozási hajlandóságát. Egyes források szerint a sport már az ókori olümpiai játékok idején is pacifikált: az esemény ideje alatt beszüntették a háborús tevékenységet. A sportnak azóta még nagyobb nemzetközi szerepet tulajdoníthatunk; szervezettségében, befolyásában vetekszik a nemzetközi kapcsolatok egyéb, intézményes formáival. 2006-ban az ENSZ akkori főtitkára, Kofi Annan fogalmazta meg kívánólag, hogy „bárcsak a világpolitika is olyan szervezett módon tudna működni, mint a Világkupa Játékok”. Az olimpiai brand-hez már jó ideje hozzátartozik a „politika felett álló” címkéje, ami abszolút módon nem érvényesíthető, hiszen a történelem folyamán sokszor maga a részvétel is politikai döntések, a nemzetközi erőviszonyok alakulásának függvénye volt.

Az olimpia, s általában a nagy nemzetközi sportjátékok rendelkeznek egyfajta szakrális színezettel is. A szimbolikán túl vannak ritualisztikus jellemzőik, felszívó erejük, a sportolók késztetést éreznek az elmélyedésre, a résztvevők és a szemlélők – függetlenül nemzeti, etnikai, vallási, szociális stb. hátterüktől – közelebb kerülnek egymáshoz, s erőfeszítésük, teljesítményük alapján méretnek meg. Aki ismeri a modern olimpiai játékok „atyjának”, Pierre de Coubertin bárónak az életútját, az tudja, hogy vallásossága is inspirálta őt tevékenységében, ami talán szintén magyarázza a hit és az elhivatottság kapcsolatát a sportban. A sport szeretete, a hozzá köthető dinamizmus, izgalom és átélés lelkesítő hatással bír, az olimpiai játékokhoz tartozó vonzó értékek és (kulturális mintáktól jórészt független) rituálék pedig egyfajta „szekuláris vallásosságot” teremtenek. A sport a hétköznapi életben jól alkalmazható képességek (időbeosztás, kitartás, eltökéltség, odaadás stb.) birtokába juttat, formálja a karaktert, a közösséghez tartozás élményét adja, érzelmi támaszt, stabilitást, mindennapi menedéket nyújt. Szocializációs funkciója az „ép testben ép lélek” felfogásán, a közösségi szellemen és részvételen, a hazafias érzületen át nevel társadalmi lényt az egyénből. Emellett – miként szó esett róla – a sport értékteremtő kulturális tevékenység.

Mindezek alapján üdvözlendő célkitűzés, hogy a sporttevékenység szeretete és űzése a társadalom szövetrendszerébe mélyen beivódjon, tartást, kultúrát, értékeket, közösségi élményt nyújtva az egyes polgároknak és a nemzet egészének. Ez már csak azért is fontos volna, mert friss felmérések szerint a magyarok több mint fele semmilyen rendszeres testmozgást nem végez, s mindössze öt százaléka teszi ezt a hét minden napján.

Kovács János