Gyermekkorom nyarai: a széna- és tehéntrágya illatú (nekem illat volt) pusztában biciklizés; a homokban és sárban hempergés; a földúton tollasozás; az esti szalonnasütés; a futóbabok közötti bújócska; a harsanós főtt kukorica szájban szétáradó édessége; a hűvös, félhomályos szobában a délutáni pihenő; a hajnali mosás öblítőillata; a déli harangszó. Ez mind-mind a falu. Fácánkert, a nagyszüleim otthona.
Gyermekkorom telei: az olajkályha mormogása, miközben a rózsaszín kiskádban fürdünk; a sparhelten felmelegített féltégla a dunyha alatt; a hajnali disznóperzselés, a kolbásztöltés, ám a kolbász helyett lekváros kenyér ebédre, így szolidaritva a disznóval; a hatalmas hóember a kert sarkában, óriási répaorral és a csorba piros fazékkal a fején; Betti, később Dorka kutyák örömcsaholása, ha meglátnak; a lusta cirmosok a sparhelt mellett; a gyerekszemnek és -szívnek csodákat rejtő padláskutatás izgalma. Ez mind-mind a falu. Fácánkert, a nagyszüleim otthona.
A kukoricadarán hizlalt tyúkok, kacsák, libák, pulykák, disznók egészséges húsa. A vegyszermentes paradicsom, paprika, krumpli, cukkini, patisszon, borsó, zöldbab, fejtett bab. A kukacos pamukalma, a fanyar ringlószilva, a szőlő, a kajszi, a fehérhúsú őszi. A napsárga tojás. A libatoll, amit cigányokkal cseréltek el zománcos edényre. A pékség, ahol kétkilós kovászos kenyeret sütöttek. Napok múlva is friss volt. Marika kisboltja, ahol az emberek csak tartós cikkeket vásároltak, mert egyébként minden megtermett.
Én így nőttem fel. Ez volt a természetes. A nagyszüleim folyamatosan dolgoztak. Még akkor is, amikor nem. Ha édesapám megkívánta este 7-kor a kacsacombot, a nagymamám már ment is a baromfiudvarba, s vágta le a szárnyast. A vejének, nem a fiának! Esténként nem a tévé előtt ültek, hanem a kapuban álltak és beszélgettek. Szomszéddal, ismerőssel, arra tévedő idegennel. Ilyen volt a világ.
Azóta eltelt 30-35 év. Nagyapám kétszer özvegyült meg. Most 84 éves, egyedül él Fácánkertben, a faluban, melyet egész életében talán háromszor hagyott el.
Rég nincs sem liba, sem kacsa, sem disznó. Tyúkok még voltak egy darabig, de néhány hete azokat is levágta, s nem lettek újabbak. Nincs már összefogás, nincs a közösből juttatott takarmány. Teljes áron megvenni nem tudja. Nem éri meg rajta állatot tartani. Nincs tyúk, nincs tojás sem. Nagyapa veszi. A sarki kisboltban, háromszor annyiért, mint amennyibe a városi piacon kerül. A kertet minden ősszel felássa, de már nem veti be gazdagon. Van egy kis borsó, pár szál hagyma, paradicsom. Az almafák tönkrementek, a ringlót már eltüzelte, a szőlőtőkék fáradtak. Az udvar lelke, a negyvenéves diófa még tartja magát, de átutazó cigányok már ajánlottak érte 10-20 000 Ft-ot. Ki tudja, Papa mikor gondolja úgy, vigyék azt is. A fát, melyre fonott kosárból kötözött nekünk „hőlégballont”, a fát, mely alatt 30 fokban is gond nélkül hűsölhettünk, a fát, mely fénykorában többtíz kiló diót adott.
A cicák is elkerülik a házat, kutya évtizede nincs. Szinte sehol. Sem ugatás, sem kakaskukorékolás nem hallatszik. Az emberek nem járnak össze, bezárkózva élnek. Az időseknek éthordóban hozzák az ebédet a szomszédos településről. Hetente egyszer megjelenik a szociális gondozó, hogy vérnyomást mérjen, gyógyszert vigyen, meg beadja a tévéújságot.
Papa reggel 5-kor kel, 7-re már elvégez mindent, amit ilyenkor lehet, s e téli időszakban egész nap unatkozik. Ül, néz maga elé, olvas egy keveset, délután meg a tévét nézi. Amíg meg nem unja. Nincs, akiről és amiről gondoskodhatna. Elsorvadt minden. A szüleim nem költöznek ki hozzá, nekik Szekszárdon van a munkájuk, az életük. Édesanyám minden hétvégén úgy főz, hogy két-három napig az édesapjának is legyen házi leves, tészta, pörkölt, piskóta, pogácsa. Papa nem hajlandó beköltözni a szüleimhez. Mert őt meg Fácánkerthez köti minden. Most már főleg az emlékei.
Ahogy az enyémek is odakötik a lelkem egy tekintélyes részét. De nem ehhez a faluhoz. Mert ez a falu fáradt, elutasító, majdnem halott. Hiába lett a földút helyén köves, hiába van a focipályán fa játszótér, s hiába fácán alakúak az utcatáblák. Nincs élet, nincs jövő, nincsenek emberek, akik újra felvirágoztatnák. Fácánkert, s úgy általában a magyar falu már soha nem lesz az, ami gyerekkoromban volt. A hely, ami egykor a mindent jelentette: az önfeledtséget, a szabadságot, a rendszertelen rendszert, az isteni étkeket, a gondtalan és tevékeny embereket, a barátokat, az egészséget, a jövőt. Az életet.
Ki hagyta, hogy így legyen? Hol reklamáljak, és főleg kinek? Adjátok vissza a falvainkat!
