Van itt ez a nőiség, nőiesség izé. Vagyis a hipotézis, hogy ha nő vagy, akkor mindent pöpecül tudsz a szépségről, a kellemről, a bájról, s bármikor öt perc alatt rittyentesz magadból egy arisztokratikus megjelenésű nagyasszonyt.
Elvileg a jónőség kiskátéját Éva anyánk óta betéve kellene tudnunk. Az a minimum, hogy készségszinten formázzuk a hajunkat, a körömlakkot csíkozás nélkül kenjük, az önbarnítót úgy kezeljük, mintha a saját bőrünk volna, a szemhéjtussal vadmacskát pingálunk, a vörös rúzst csukott szemmel, sötétben is pontosan felvisszük. Ráadásul mindez még jól is áll.
Az a nagy baj, hogy én teljesen alkalmatlan vagyok jónőnek. Erre a minap döbbentem rá, amikor otthon kellett megmosnom a hajamat, s bizony mind a körkefe, mind a hajegyenesítő vas kifogott rajtam. A többiről nem is beszélve.
Haj: az egy dolog, hogy 16 éves korom óta őszülök, s két héttel a festés után már úgy nézek ki, mintha fehér krétával rajzoltak volna tonzúrát a fejemre. Ezt tetézendő, a hajam állaga egy mangalica sörtéivel mutat közeli rokonságot, így ha nincsen kellően megpuhítva, előkészítve, bizony olyan sprőd és száraz, mint a cirokseprű, mellyel nagypapám annak idején a csirkeszart sepregette a baromfiudvarban. Ebből otthoni körülmények között frizurát varázsolni lehetetlen. Nem is sikerül.
Alapozó: állítólag van valamilyen szabály, mely szerint alapozót úgy válasszunk, hogy a kézfejünkre kenjük és ha ott összeolvad a bőrünkkel, akkor az arcunkra is jó lesz. De lehet, hogy egyáltalán nem ez a szabály, úgyhogy mindegy is. Annyira nem mozgat meg a kérdés, mert világéletemben sokkolt a gondolat, hogy a maszkszerű, tökéletes archoz elöl köldökig, hátul meg a vesémig le kell kennem magam egy anyaggal a „tökéletes fedés” érdekében. Manapság, ha nagyon meg kell jelennem valahol, jön a húgom, s kisminkel.
Tusvonal: kislány koromban arról ábrándoztam, ha felnövök, én is olyan cicaszemeket meresztek majd a világba, mint Sophia Loren vagy Lollobrigida. Úgy gondoltam, a nőiesség fokmérője a kétméterre kihúzott tusvonal. Mikor kamasz lettem, próbálkoztam is többször. Cicát soha nem sikerült rajzolnom, inkább bánatos kóborkutya lettem, lefittyenő szemhéjakkal. Ma pedig – hiába lett sminkes a tesóm – korom okán már nem lehetek macskanő. A nevetőráncokkal megspékelt tussal inkább hasonlítok Etusra a Szomszédokból, mint a végzet asszonyára.
Rúzs: mondják, vigyázzon a jónő, hogy ne legyen rúzsos a foga. Ja, kérem, odáig el is kell jutni. Nekem az is komoly gondot okoz, hogy egyáltalán a szám rúzsos legyen. A hétköznapokon nem pingálok, de a múltkor egy hivatalos esemény előtt kedvet kaptam. Gondoltam, otthon hagyom a jókislányt, s felkenek egy tűzpirosat. Be is szereztem egy menő márka Apocalips fantázianevű cuccát és körbekarikáztam az ajkaimat. Pont, ahogy láttam a Szex és New Yorkban. Az eredmény azonban nem Carrie vagy Samantha lett, hanem Joker az ősBatmanből. A szájzugaimon csak 2-2 centivel csúszott túl a mutatvány, felül meg majdnem az orromig ért. De az apokalipszis azért apokalipszis, hogy ne lehessen egy fáradt papírzsebkendővel semmissé tenni. A végén már egy mosogatószivacs dörzsi részével próbáltam megszabadulni tőle, de még másnap is találtam foltokat az államon.
Körömlakk: na, ebben az egyben kivételesen elég jó vagyok. Szépen felkenem, még a bal kezemmel is a jobbra, ezzel nincsen gond. A türelemmel van. Ahogy várom, hogy megszáradjon, biztosan viszketni kezd a fülem (persze belül), vagy a számba csúszik a hajam, teljesen evidens hát, hogy orvosolom ezeket a problémákat. A köztes állapotban lévő, ragadós cuccal a körmeimen. Vagy a készre festett kezemmel elkezdem leoldani acetonos vattával a korábbi színt a lábkörmeimről is. Merthogy elfelejtem az összefüggést. Az eredmény? Tudjátok…
Látom magam körül a nőket. A jónőket. Csillognak, villognak, még az edzőteremben is makulátlan a sminkjük. Nem folyik le a futógépen a szemük, nincs izzadtságfolt a hátukon, az öltözőben rémülten konstatálom, hogy még a lábkörmük is strasszokkal van kirakva. Olyan természetesen formázzák a hajukat, mintha Vidal Sassoon reinkarnációi lennének, minden passzol rajtuk mindennel. Én hol voltam, mikor ezt a nőiség izét tanították? Valószínűleg melegítőben ültem az ágyam tetején, pillangószemüvegem az orromon, hajam slendrián copfban, s olvastam. De a könyvek eredménye talán „meglátszik rajtam”. Ugye, az sem kevés? Ugye, nem? :)
