Még mielőtt valaki félreértené: Mosatásom nem egy ószövetségi, legendás hős héber neve, hanem így magyarul, ahogyan azt érteni kell: kimosatásom. A vastagbél tisztítása nem új keletű dolog az orvoslásban, már Hippokratész is írt róla. A rendszer nagyon egyszerű, alapja a beöntés, gyakorlatilag a végbélbe dugott csövön át áramlik be a vastagbélbe a váltakozó hőmérsékletű víz - amely leoldja a bélfalról a rárakódott szennyeződéseket, illetve az úgynevezett bélsarat -, majd távozik. De vajon van-e értelme mindennek? Kipróbáltam.

Az alternatív orvosok egy része „csodaszerként” írja le a hidro-kolonterápiát, a nyugati orvosok viszont óvnak tőle, mondván, teljesen fölösleges, hiszen az emberi szervezet képes az öntisztításra, ráadásul a terápiának kellemetlen, sőt veszélyes mellékhatásai lehetnek. Kíváncsi voltam. Belevetettem magam a témába, abból a célból, hogy valamilyen úton-módon megpróbálom eldönteni, kinek lehet igaza. Az, hogy nem állnak rendelkezésre olyan klinikai vizsgálatok, illetve statisztikai adatok, amelyek alapján ki lehetne jelenteni, hogy a béltisztítás jó hatást gyakorol a szervezetre, tény. De ennek ellenkezőjéről sem találtam információkat. Tehát az ugyan lehetséges, hogy nem alapul bizonyítékokon a vastagbél tisztítása, azonban kontraproduktivitása sem evidencia. Ezért gondoltam, feláldozom magam az orvostudomány – egyesek szerint szent, mások szerint szentségtelen – oltárán, és saját magam fogom megtapasztalni, mi lehet az igazság.

Telefon a kézben, bejelentkeztem, megkaptam az időpontot. A kedves hang arról is tájékoztatott, hogy a terápiát megelőzi egy kétnapos előtisztítás. Ehhez senkinek sem ajánlom a keserűsót, illetve más elavult szereket, mert ezek valóban sok kellemetlenséget, fájdalmas bélgörcsöket tudnak okozni. Én azonban biztosra mentem és a vastagbéltükrözésekhez is használt korszerű hashajtók egyikét használtam az előtisztításhoz. Minden simán ment, a terápia startjánál gyakorlatilag olyan üres voltam, mint emlékeimben a kamaszkori házibulik utáni hűtőszekrény látványa. Három alkalmat ajánlottak, no nem azért, mert ennyi a magyar igazság, hanem mivel hogy nincs semmilyen betegségem, a megelőzéshez ennyi biztosan elegendő - nyugtattak. Mindenekelőtt egy belgyógyász alaposan megvizsgált, hogy alkalmas vagyok-e a műveletre, és láss csodát: az voltam, tehát jöhetett az első etap.

Egy tisztítás körülbelül negyven percig tart. Itt aztán tényleg nem lacafacáznak: hasmasszírozás közben mossák tisztára az ember fiának beleit - gondoltam, miközben kedélyesen elbeszélgettem a terápiát végző asszisztenssel az egészségügy - feketenővérestől fehérköpenyestől - kilátástalannak tűnő helyzetéről és az élet nagy dolgairól. A terápia nem volt különösebben kellemetlen, sőt, a második kúra után már forrástiszta volt a távozó víz, így úgy döntöttem, hogy ennyi tökéletesen elegendő lesz, hogy megvizsgáljam magamon, történt-e valamilyen változás vagy sem.

A kúra első, kissé érdekes hatása a szaglásomban jelentkezett. Gyermekkoromban éreztem annyira intenzíven a szagokat, illatokat, mint közvetlenül a terápia után. Ez a csoda, ahogyan a csodák általában, körülbelül három napig tartott. A másik a bőröm: nem vagyok egy papagáj típus, de miután a feleségem felhívta rá a figyelmemet, valóban „szebb” lett a bőröm. És a harmadik pozitívum, hogy legalább egy hétig éreztem egy erős megkönnyebbülést, valamilyen megmagyarázhatatlan komfortérzést. Az ételhez ilyenkor szépen, kíméletesen kell visszaszoktatni magunkat, minden apró falatot ezerszer meg kell rágni, és persze nem ördögtől való dolog újraépíteni a bélflóránkat.

Szóval, hogy volt-e a kolonterápiának haszna? Nehéz eldöntenem, azt tapasztalatból állíthatom, hogy nekem ártani nem ártott, viszont arról is meggyőződtem, hogy nem érdemes benne csodát keresnünk.