A múlt hétvégét Velencében töltöttük a férjemmel. Javakat, tárgyakat nem halmozunk, mert a hétköznapi élet szintjén mindenünk megvan, ami kell. Igazán nagy dolgokra meg nincs lehetőségünk, így abban maradtunk, ha van egy kis rávaló, inkább élményeket ajándékozunk egymásnak. Így esett, hogy az augusztusi születésnapjára befizettem két napot egy velencei villámkirándulásra. Tekintve azonban a temérdek elfoglaltságát és a szűkre szabott időbeli lehetőségeit, október közepére sikerült realizálnunk az utazást.

Velence gyönyörű. Az egész olyan, mint egy filmgyári díszlet. Mesés, vizes, múltba nézős, romantikus. A turistaáradat ellenére is nyugodt, harmónia árad az évszázados falakból. Pedig történelme nem nélkülözte a kegyetlenséget, gyilkosságot, konspirációt, fájdalmat. És mégis. Más világ, nagyon más, mint amiben élünk.

Történészekként mi a múltat kerestük, a századok üzenetét, melyből tanulhatunk, melyet elraktározhatunk, mely mértékül és mércéül szolgálhat a mának is.

A várost rengeteg templom tarkítja. Melyet puritánként, egyszerűként, kicsiként ír le az útikönyv, abba is simán beleférne a mi esztergomi bazilikánk. Kétszer.

Minden templomba bementünk, ami csak az utunkba esett. Jó volt üldögélni a csendben, beszippantani azt a semmivel sem összehasonlítható illatot, s elmélkedni egy-egy Tiziano- vagy Bellini-alkotás alatt arról, hogy régen még volt igény, értő szem és elme a szimbolikus, az átvitt értelmű értelmezésére és befogadására. Volt kultúra, volt művészet, szépre törekvés. Mind az alkotók, mind a „fogyasztók” részéről.

Isten házában gyertyát is gyújtottunk. Szokás ilyenkor sok-sok mindent kívánni, mert mi, gyarló emberek azt képzeljük, hogy ha egy templomban kérjük, amit szeretnénk, Isten előbb meghallja, mintha csak otthon suttognánk el. Ez természetesen nem így van, de mi már csak ilyenek vagyunk.

Engem azonban, ahogy üldögéltem a freskók alatt, a csendben, olyan végtelen béke és hála szállt meg, hogy nem jutott eszembe semmi. Csak az, hogy köszönöm. Csak a köszönet mindazért, amim van. Hogy a családom egészséges, hogy van mit ennünk, van fedél a fejünk felett, szeretjük egymást és békében élhetünk.

Annyi, de annyi keserűség, fájdalom, ínség van körülöttünk szűkebb és tágabb értelemben is, hogy én tényleg hálát adok mindenért, ami adatott. Persze, nagyon-nagyon sok vágyam van. De azokat meg fogom valósítani, ha áldás van rajtuk. Ha sikerülniük kell a céljaimnak, azok sikerülni is fognak, a Mindenható segítségével, de a saját erőmből. Amely elképzelésemen pedig nincs áldás, nincs hozzá akarat, meg is feszülhetek, akkor sem valósul meg. Mindez egyetlen gondolattal pörgött végig az elmémen és a lelkemen. És jó volt. Megnyugvás, bizonyosság, teljesség.

Elengedtem a görcsöket, a megfelelési kényszert, az elégedetlenséget. Ha ezért kellett Velencébe utaznunk, már megérte. A látvány, a hangulat, az atmoszféra csak plusz ajándék volt. Keret, mindehhez.

(Az írás 2016. október 17-én jelent meg.)