A fiam tette fel a kérdést a minap, amikor épp lefekvéshez készülődött. A férjem is jelen volt. Épp felfüggesztettük az egymás közti vitánkat, hogy a gyerek alvása ne tolódjon későbbre. A férjemet látszólag nem érte el a kérdés. Látszólag. Engem nyíltan letaglózott az, ahogyan a gyerekem lelke rámutatott a lényegre.

Nem az a probléma, ha vitatkozunk, akár hevesen is, hiszen az része az életnek. A probléma az, ha ezt nem követi kibékülés: feloldás, lezárás, megnyugvás. És nem az a probléma, ha a gyerek látja, hallja a vitát, veszekedést a szülei közt. A probléma az, ha nem látja – azért, mert nincs is, vagy azért, mert nem előtte történik meg – a békülést, a konfliktus rendezését.

Számos gyerekpszichológus nem győzi hangsúlyozni: nem baj, ha a gyerek szem- és fültanúja a szülei közti vitának, veszekedésnek, amennyiben tanúja a szülei kibékülésének, a konfliktus rendezésének, feloldásának is, hiszen a konfliktus és annak kezelése az élet velejárója. Sőt, kifejezetten káros, amikor a szülők a köztük lévő vitát „nicht vor dem Kind” próbálják intézni, azt gondolva, ezzel megóvhatják csemetéjük lelki világát. Ugyanis a feszült légkört, a hiteltelenséget megérzi a gyerek, s ez számos negatív hatással járhat számára.

Azt is régóta tudjuk, hogy a gyerek elsősorban a példákból tanul. Magába szívja attitűdjeinket, az egyes helyzetekhez való viszonyulásainkat. 

Amikor apa arcán örökre beleégett sebhelyek tanúskodnak a régi kamaszkori aknékról, és idővel a fián is hasonló bőrproblémák jelentkeznek, igen felületes problémakezelésre vall azt állítani, hogy „ilyen fajták”, vagy „a gének”-re fogni. Az ok: a gyerek a probléma kezelésének – elnyomásának – módját másolja éppen a szülőjétől.

Papolhatunk mi a gyerekeinknek bármiről, ha mi magunk képtelenek vagyunk aszerint élni. Ők azt fogják másolni, amit látnak tőlünk. Attitűdöt, hozzáállást, viszonyulást. Vagy az is lehet, hogy nyíltan az ellenkezőjét teszik, de az eredmény nem sokban különbözik: akkor meg az ellenpontozás – tehát mégis a hozzánk való viszonyulásuk – tartja őket fogva.

„Nevelés szerintem nincs, csak együttélés a gyerekkel. Hiteles együttélés a gyerekkel” – mondja Vekerdy Tamás pszichológus. (Vekerdy Tamás: Az érzelmek útján; Szülők iskolája, 154. oldal, Saxum Könyvkiadó, 2013.)

Nem tudjuk megóvni a gyerekeinket mindentől, beleértve a saját hibáinkat, kudarcainkat, félelmeinket. De élhetünk úgy, hogy hitelesek legyünk. Ezért folyamatosan dolgunk van magunkkal. Szembenézni, reflektálni, szintetizálni. Vállalni. Dönteni.

Nem tudunk tökéletesen élni. „Csak” élni. A legtöbb, mit adhatunk a gyerekeinknek, ha valóban tudunk élni.