Néhány hete Jucus mélyen őszinte és fájdalmas írása (ITT) sokaknak adott bátorságot a szembenézéshez. Olvasónk, Emília története. (Kriszta)

Tízéves voltam 1999-ben, mikor anyám meghalt rákban. 44 éves volt, apám 19 évvel idősebb. Anyám akart engem, apám nem, el is akart vetetni. Anya meggyőzte, hogy majd felnevel engem akár egyedül is. Sajnos ez nem jött össze.

Az elmúlt 17 évem maga volt a pokol. Nagyon nehéz volt nekem is, meg apámnak is. Mindennél jobban vágytam a szeretetre, de sajnos a nővérem (aki a féltestvérem) és anyai nagyszüleim is eltaszítottak maguktól, nagynénémmel az élen. Apa inni kezdett, de amikor egy orvos barátunk megfenyegette, hogy elvehetnek tőle emiatt, abbahagyta. Iszogatott azután is, amiről senkinek sem beszélhettem. Rettenetes hangulatingadozásaim voltak. Mennyből a pokolba. Annyira szerettem volna a kis dolgaimat egy nővel megbeszélni, de ha elmondtam a nővéremnek, abban nem volt köszönet. Visszamondta apámnak, kiszínezve és úgy, hogy engem mocskoljon be vele. Apám természetesen neki hitt, és jött a verbális bántalmazás. Borzasztó dolgokat tudott a fejemhez vágni ilyenkor, meg akkor is, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta: ha nem úgy tettem vissza a poharat a szekrénybe, ahogy ő elképzelte stb. 

„Anyád itthagyott a nyakamon”. 

„Minek születtél meg?”  

„Hányok tőled!” 

„Nem lesz belőled semmi”.

Stb.

Ezek után mindig sírva mentem a szobámba, zokogtam a lelki fájdalomtól. Inkább rászoktam a hallgatásra, magamba fojtottam a fájdalmamat, senkinek sem mertem mesélni róla.

Korosztályommal csak az iskolában érintkeztem, egyetlen gyerekkori barátnőm volt. Rajta kívül nem szerettem más gyerekekkel lenni, de apám nem is engedte, mert nem kedvelt senkit. Nem nagyon hívhattam át senkit, nem járhattam bulizni sem. Apámmal és a baráti társaságával, azaz férfiak között nőttem fel. Ez lett a normális helyzet. Így már nem is igényeltem a velem egykorú gyerekek társaságát, a férfiak között szerettem lenni.

15-16 éves koromban kezdődött egy komolyabb párkapcsolatom, ami két évig tartott. Azóta nem volt mély kapcsolatom, mindig rosszul választottam. Sajnos mindenre képes voltam a szeretetért. Olyan pasiknak adtam oda magam, akiknek nem kellett volna, de még ha nem is szerettek szerelemmel, arra a kis időre, míg velem voltak, szeretve éreztem magam. Tudom, szörnyű, nekem is iszonyatos belegondolnom, de máshonnan nem számíthattam a szeretetre. Apám előbb vette meg a századik designer táskát, mintsem beszélgessen velem. „Hagyjál most békén” és hasonló, „lekoptató mondatai” után kinek lenne kedve az apjával beszélgetni?! Nekem MÁR nincs.

28 éves vagyok most, lediplomáztam, apámmal élek együtt egy nagy lakásban, de nem tudok úgy ránézni, mint apámra. Nem tudom sem tisztelni, nem tudok neki semmit sem mondani. Most már nem kell, és nem is akarok. Ez a hajó rég elment. 

Azóta is dolgozom magamon, mert érzem, hogy nincs minden rendben velem lelkileg. Harcos típus vagyok, megyek előre, de érzem a sok negatív hatást. Nem akarok se családot, se gyereket. 16 éves koromban tudatosult ez bennem. Nem hiszek a családi kötelékekben, a gyerekeket sem szeretem. Randizgatok, ismerkedek, vágyok a szeretetre-szerelemre, de van bennem egy gát. Sok pasi megjegyezte már, olyan vagyok, mint egy kőszikla, akinek nincsenek érzelmei. Csak erős akaratú vagyok és öntörvényű. Na, így találjak magamnak párt, a csinos külsőm ellenére! Kevés második vagy harmadik randim volt…

Borzasztó nehéz volt csonka családban felnőni. Azóta is hiányzik anyukám minden nap, a nap minden órájában és percében. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, megkérném apámat, hogy adjon örökbe. Talán ha egy szerető családhoz kerültem volna, akik örültek volna nekem, teljesen máshogy alakult volna az életem. Tudnám, milyen szeretetet adni és kapni. Nem érezném magam kínosan, ha egy férfi érzelmileg közelebb akarna hozzám kerülni, nem érezném azt, hogy megfojt. Őszintén tudnék barátkozni, és nem arra gondolnék, hogy „na, ez mit vigyorog rám, biztos akar valamit”, s nem szeretnék ennyire egyedül lenni. Rengeteg ismerősöm van, viszont egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi barátom. Ám sokszor még belőlük is sok, egy-egy barátokkal töltött nap után kell 1-2 nap magány, hogy „kipihenjem” magam...  

(Az írás 2016. szeptember 26-án jelent meg.)