A zene minden. Vannak zenék, amitől nevetsz, mástól sírni van kedved. Merengsz, magad elé révedve álmodozol, vagy elfog a félelem. Zenék visznek végig az életeden. A dal, amit édesanyád énekelt, amikor altatott, amit dúdolt, ha fájt valamid és sírtál. Az ovis dalok, amikor az első szerelem kezét fogtad a tornasorban.

A dal, ami az első csóknál szólt, még akkor is, ha csak a fejedben szólalt meg, és körülöttetek a körúti villamosok zakatoltak. Az álom, az új, a mese dala egy királylánynak. Mert az a dal elnyomta még a kerekek kattogását is. A dal, ami a „közös dal” volt, amit zokogva hallgattál a nagy szakítás után.

A szüzesség elvesztésének a dala, a fájdalom, az izgalom és a csoda együttes koncertje. 

Aztán az esküvő dala, amikor a mese királylányából igazi királynő lett. A babavárás dallamai, melyeket ha meghallasz, még nagymamaként is a hasadra simul a kezed. Az altatók, amiket dúdoltál a gyerekeidnek, az édesanyádtól hallottak és mások, a fájdalomcsillapító puszi-dalok.

Az ovis és iskolás anyák napi dalok, és velük a könnyek. A családi karácsonyok, a születésnapok, a csajos – dumálós esték dallamai és hangjai. A kis harang, a csengő, a csomagolópapír szakadó hangja, a papír zsebkendő zizegése, az orrfújások, a könnycseppek koppanása. A balesetek, sérülések, bántások dalai. A fájdalmak, a kín és a szív minden egyes apró repedésének hangtalan hangjai. Mindenhez kötődik egy dallam.

A csalódások, a magányos és átsírt éjszakák dalai. A szerelem és a gyász dalai. Az elengedés és a megbocsátás dallamai. Minden érzelmünk és gondolatunk, pillanatunk. Az életünk dalai.

A zene minden. És mindig van egy, mind felett. A legerősebb, amit akárhol hallasz meg, menekülsz. Amitől a világból futnál ki. Le a Földről, el, minél messzebb, el magad és az emlékek elől. Menekülsz, mert csak magad hallgathatod. És sírsz, ha hallod, és emlékezel. Mert mégis kellenek az emlékek. És mosolyogsz, ha emlékezel. 

Az elengedhetetlen elvesztés, az örökre megragadó kép és pillanat egyetlen és örök dala…