Nagyon furcsa dolog történt velem. Ülök a gép előtt, a gondolataimat próbálom összeszedni egy készülő íráshoz, amikor felvillan a telefonom képernyőjén egy üzenet, melynek magyarul nagyjából ez a lényege: ellenőrizzem a tévémet, állítsam be a felkínált alkalmazást, s ettől kezdve a telefon lesz a távirányító.

- Áááááááááá!!! – ahogy lassan „leesett” az angol szöveg, azzal a lendülettel dobtam el telefonomat, mintha kakiba mártott varangy lett volna. - Ki vagy, mit akarsz és honnan tudod, hogy itt vagyok? – villant át az agyamon, miközben heves szívdobogásomon próbáltam úrrá lenni.  

A telefonommal irányíthatom a tévét? Aztán majd a rádiót, a mikrót, a kazánt, a garázsajtót, a bankszámlámat, a macskát, a gyereket… - Mi a fene folyik itt? – ez az egész egy gondolattekervénybe sűrűsödött, miközben kikotortam elhajított telefonomat a kanapén heverő díszpárna mögül.

A képernyőn még mindig ott villogott a fekete-sárga üzenet. Válaszd ki a tévéd márkáját, majd irányítsd a telefont a készülék felé! Remegő kézzel követtem az utasítást éééés: működött… A tévé bekapcsolt. Én meg lerogytam a kanapéra, hogy az agylágyulás ülve érjen.

Nekem ez már tényleg túl sok(k). Élek egy világ közepén, amely folyamatosan elszalad mellettem. Mire beleszokom egy modern dologba, s elkezdem készségszinten használni, addigra már háromszor modernebb változatban jön ki ugyanaz. Érintőképernyős telefonom is kb. három éve van, mert nyomógombosat már nem kaptam. Évekig nem tudtam, hogy mit jelent az app kifejezés, azt sem, hogyan kell feltelepíteni egy-egy újdonságot, illetve, hogy utána hogyan kell használni. Nem tudtam, mi az a #hashtag, mi az emoji, mit jelent a LOL, mi a Tinder… Aztán regisztráltam az Instagramra, de azt már nem tudom, hogyan kell a Facebook-fiókkal összekötni. Messengert nem használok napi szinten, néha feltelepítem, s ámuldozva veszem tudomásul, hogy idegenek írogatnak rajta nekem. Nem ismerem a Twitter működését. Nem tudom, mi az a Snapchat, mi a Tumblr, Linkedln és társaik.

Örülök, ha a Facebookra gond nélkül sikerül feltöltenem egy fotót, s még a képaláírást is képes vagyok megszerkeszteni. A számítógépen a Word-öt csak alapszinten tudom használni, ha egy tanulmányt vagy házidolgozatot kell írnom, bizony a barátaim segítségét kérem. Egyszer megpróbálkoztam a Photoshoppal is. Odáig jutottam, hogy körbevágtam egy képet, de sem javítani, sem finomítani, sem effektezni nem tudtam. Túl sok a gomb, az ikon, a lehetőség, a szín, a forma. Túl sok a kütyü, az eszköz, az elektronika, a huzalok, zsinórok. Összezavarnak.

Nem szeretem ezt. Nem hiányzott. Nem rohanok a legújabb ájfonért a boltba, nem érdekel, hogy a tévé tudjon velem beszélgetni. A garázsajtót kézzel nyitom fel, évtizedekig elvoltam a kotyogós kávéfőzővel. E-bankfiókom is valószínűleg nekem lett utoljára Magyarországon, simán üldögéltem fél napokat a bankfiókokban. A számláinkat még mindig csekken fizetem – ehhez szoktam hozzá.

Ha találnék partnert, még mindig írnék kézzel levelet – jobb híján naplót írok. Papíralapon, igen.

Frusztrál ez az állandó elérhetőség, a készenlét. Hogy az üzenet rögtön ott van. Hogy az emailt már telefonon is olvashatom, nincs hát elfogadható ok, ha napokig nem válaszolok a feladójának. Idegesít, mert beszippant. Ha van öt percem, vagy várakozni kell valahol, a Facebookot nézegetem, vagy játszom a telefonon. Az utcán csak kütyüzombikat látok, a járdán egymásba ütközünk, mert mindenki a készülékét cseszegeti…

És most azt mondja a telefonom, hogy hahó, ha akarod, mától távirányító is vagyok. Meg fotógyűjtemény, jegyzettömb, memóriakártya, vérnyomásmérő, GPS, évfordulónaptár, ünneptár, videófelvevő, fényképezőgép, bébiőr, kalóriaszámláló, edzésnaptár, fizetőeszköz…

De én ezt nem akarom. Használni szeretném az eszemet. Nem szeretném végleg elsorvasztani magamban sem a gyors reagálás, sem a fejszámolás, sem a tájékozódás képességét. (A tájékozódási képességem valójában elég csökevényes.) Nem szeretném elfelejteni a folyóírást, s magamtól akarok emlékezni a szeretteim születés- és névnapjára.

Szóval: én igazán értékelem a technikai fejlődést, csuda dolog, ha a tudománynak köszönhetően egyre tágabbra nyílik a világ. De az életemet én magam akarom irányítani és menedzselni, nem adnám át ezt a jogot és lehetőséget a telefonomnak. Jó nekem a tévé bekapcsolásához a hozzá kapott távirányító, így nincs szükségem az erre irányuló telefonos applikációra.

A gond csak az, hogy fogalmam sincs, hogyan távolítsam el a menüsorból…

(Az írás 2016. november 28-án jelent meg.)