Az én anyasághoz vezető utam nem cukisággal volt kikövezve

okt. 11., 2015

Az én anyasághoz vezető utam nem cukisággal volt kikövezve

Nem akartam anya lenni. Vagyis ez így nem jó, mert erősen félreérthető. A családvédők az ilyen kijelentésekért szoktak utcára vonulni meg tojással dobálni. Kezdem újra: nagyon sokáig féltem anyává válni, ezért mindent kitaláltam, hogy odázzam a kérdést. Évekig hárítottam, lepasszoltam a döntést, mondván, totálisan alkalmatlan vagyok, még nem jött el az idő, különben is, egy nő megérzi, mikor kopogtat a pillanat stb. Persze ma már tudom, hogy egy nő (meg férfi is, de ez most mindegy) maximum azt érzi meg, ha a mellette ülő elpukizta magát a villamoson, nem az anyai ösztön követelőző hívását.

Az a lány voltam mindig is, aki elől elfutottak a gyerekek, vagy ha nem volt kitérő, inkább elsírták magukat a közelemben. Érezték, hogy rettegek tőlük, ők meg ezért tőlem féltek. Még a rokonaim kicsinyeivel sem tudtam mit kezdeni, és nem is találtam őket vonzónak. A játszótéren is csak azt láttam, hogy a homokozóban pogácsázó kisfiúnak taknyos az orra, a másiknak le van büfizve a pólója, a harmadik pedig szünet nélkül bömböl, az idegroncs anyja is legszívesebben visszavinné, amennyiben boltban vette volna. Féltem tőlük tehát, csodabogaraknak tartottam őket, és még csak nem is sajnálkoztam efölött az érzésem fölött. Ma is hallom édesanyám egykori sóhajtozását, miszerint neki biztosan nem lesz unokája, mert rossz rám nézni, ha egy légtérben kell tartózkodnom egy 5 mínuszos emberkével.

De nem csak a gyerekek nem érdekeltek, a létrejöttükhöz vezető út gondolatánál sem időztem sokat. És ide most ne a férfi-nő közti ruhátlan interakciót tessék érteni, ne! Inkább a tipikus kislányos, kiskamaszos, csajos ábrándozásra gondolok. Nem gyűjtöttem királylány jelmezt, később pedig esküvői magazinokat sem. Nem terveztem meg a kézfogóm és a menyegzőm minden egyes momentumát, nem írtam tele füzeteket potens jövendőbelijeim monogramjával. Az álmodozás helyett olvastam, tanultam, súlyproblémákkal és rövidlátással küszködtem.

Aztán amikor úgy adódott, hogy mégis megakadt a szeme valakinek rajtam, az enyém meg visszaakadt rá, és szerelem lett ebből a pillantgatás-pingpongból, majd a szerelemből eljegyzés, abból esküvő, abból meg férjesdi-feleségesdi, már tudtam, hogy maximum két-három évem van addig, hogy a férjesdi-feleségesdi családosdiban kulmináljon. Mert olyan férjjel áldott meg az Ég, aki fajtársaival ellentétben a kezdetektől fogva apa akart lenni.

Ez a látvány azért a legneutrálisabb nőt is megérinti

Eleinte nem helyezett rám nyomást, hisz éldegéltünk, dolgoztunk, jöttünk-mentünk, ám az első házassági évfordulónk környékén az efféle intimpistáskodásra szakosodott rokonok már pedzegetni kezdték, természetesen olyan elegánsan, hátulról jőve: - És? Minden rendben veletek? Jól vagytok? Mikor lesz már unokájuk apádéknak? Majd akkor, ha szülök nekik, ugyebár. Persze elrihegtük-röhögtük a dolgot ideig-óráig, de amikor életem párja is feltette a kérdést: - Tényleg, mikor lesz már unokájuk apádéknak? – már nem igazán volt hátraarc. Tetszettem volna meggondolni ezt az egészet, amikor belementem ebbe a házasságba ahelyett, hogy vettem volna egy vidéki parasztházat meg tizenhárom kecskét.

De ha már úgy alakult, hogy a fehér ruha meg az XY-né a személyimben jólestek a hiúságomnak, hát akkor viseljem az egyéb következményeket is. Így lett, hogy beadtam a derekam (hahaha ;) ), és pár hónap múlva pozitívba fordultak a tesztek, felfele kunkorodtak a nőgyógyász ajkak, én meg igyekeztem tudomásul venni, hogy anya leszek. Továbbra is féltem a gyerekektől, csak most már rettegni kezdtem az állapotos nőktől is. Pontosabban az átszellemült arcoktól, ahogy egyre növekvő hassal üldögéltek az ultrahang rendelő előtt és szupercuki történeteket meséltek egymásnak az akkoriban megszült barátnőikről. Ráadásul az összes mellett ott ült a jövendőbeli apuka is, akik gügye arccal bólogattak minden újabb „HŰ!”-re és „NAHÁT!”-ra. Mivel az én férjem nem tudott elszakadni a munkahelyéről délután 3-kor, hogy áttámogasson a vizsgálatok sűrűjén, engem csupán a gondozási kiskönyvem meg a védőnői fenyegetések kísértek el a havi rutinra: - Anyuka, nem egészséges minden hónapban négy kilót hízni! Tessék kicsit odafigyelni az étkezésre, irgum-burgum!

Épp ezért hamar megtanultam, hogy az az ételmennyiség, ami nekem nagyon jólesik, nagyon nem esik jól a védőnőnek. Így nem szívesen néztem tükörbe, és ha magamról gondolkodtam, mindig a nagy has előtti állapotban éltem a saját képzeteimben. Egy nem nagy hasú nő, aki hamarosan anya lesz! Sőt, tulajdonképpen onnantól, hogy az én kisdrágám megmozdult odabent, már anyává is váltam. Készültem rá, szerettem, nagyon vártam. Nem idiótán vigyorogva minden babakocsi láttán, hanem a magam módján. Nem babazenét hallgattam, hanem Depeche Mode-ot, a gyerek mégsem szólt ki, hogy hé, mama, inkább „Enjoy the silence!”       

Aztán kibújt a kisfiam, anya lettem, megbirkóztam mindennel, ami a kezdetekben nehézségként csak adódhat, ám mégis: születése percétől fogva minden egyes nap azt kérdezem, vajon mi volt előtte? Mi volt, mikor még nem volt? Mit csináltunk akkor? Hogy lehetett az, hogy ő nem volt?

És bár sokszor összekapunk, és vannak napok, mikor valószínűleg mindketten azon dilemmázunk a fiammal, ki csapja agyon a másikat, de a szimbiózis a kibújása óta tart.

Továbbra is zavar, ha egy homokozóban pogácsázó kisfiúnak taknyos az orra vagy le van büfizve a pólója, de már megértem az idegroncs anyukát is, aki a düh pillanatában úgy gondolja, legszívesebben visszavinné a boltba a bömbölő gyereket, ám azt is tudom, valójában sosem válna meg tőle.

(A fotók illusztrációk)

Csányi Tinka

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások