Na, végre! Most nem leszek népszerű, de akkor is kimondom: végre!

Az Alkotmánybíróság elnöke, Lenkovics Barnabás a magzati élet védelméről beszélt egy vele készített interjúban. (Heti Válasz XVI. évfolyam, 4. szám, 2016. január 28.) Álláspontja szerint, ha elérhetnénk, hogy a magzatnak is járjon az élet védelme, az akkora jelentőségű lenne az emberiség történelmében, mint a rabszolgaság eltörlése!

Úgy véli, az abortusz, illetve annak megtiltása nem jogi kérdés, hanem morális. Az AB elnöke Pál apostolt idézve az interjúban kifejti: az erkölcs belülről hat, „az ember szívébe van írva, ösztönöz a jóra és visszatart a rossztól”, míg a jog külső kényszerrel próbál hatni. Megjegyezte ugyanakkor, hogy évi 33 ezer abortuszt nem lehet büntetőjogi eszközökkel megtiltani. Szerinte az ideális az volna, ha az erkölcs és a jog összeérne, s a méhmagzatot is megilletné az emberi élet védelmének joga.

Másodéves joghallgató koromban, amikor a 23/1990 (X.31)-es AB határozatot olvasgattam – ez az, ami úgy híresült el, hogy eltörölte a halálbüntetést Magyarországon –, számos kérdés kavargott a fejemben. Például az, hogy ha az élethez és emberi méltósághoz való jog oszthatatlan és eleve korlátozhatatlan, valamint minden más jog forrása és feltétele (hiszen e nélkül semmi sincs), akkor miért csak a halálbüntetés kapcsán merül ez fel, s miért van mély hallgatás minderről a méhmagzat tekintetében?

Amikor a fiamat vártam, a 11. heti ultrahang vizsgálaton már láthattam, ahogy a fejlődő gyerekem a magzatvízben fickándozott, lubickolt, keze-lába mozgott. Mindene volt már, ami külső jegyekben emberré tesz minket. Egy 12 hetes magzatnak már hangszálai vannak (tud kiáltani, hangtalanul), és szopizza a hüvelykujját. Kis szemeit szemhéjak fedik. Ekkorra agya már kifejlődött, érzi a fájdalmat. Pedig Magyarországon ma a 12. terhességi hétig szabadon lehet abortálni.

Soha nem értettem az abortuszpártiak arra való hivatkozását, hogy „az én testemről nekem van jogom dönteni”, vagy „de én védekeztem, mindent megtettem, s ennek ellenére estem teherbe”.

Nem! Itt már nem csak a nő életminőségéről, életkörülményeiről van szó, hanem egy másik lényről, egy magzatról, s az ő életéről, avagy az ő élete kioltásáról. A magzat él, s neki semmivel sincs kevesebb joga az élethez, létjogosultsága, mint a nőnek, akiben növekszik.

A nő pedig már döntött a testéről, az „esetleges” jövőbeni élethelyzetéről, mégpedig akkor, amikor együtt volt a születendő gyereke apjával olyan együttlétben, amelyből új élet foganhatott, s fogant. Amikor a nő illetve a pár az együttlét mellett döntött, tudta, tudhatta, hogy abból az együttlétből a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is új élet foganhat. És ő akkor az együttlét mellett döntött. Annak minden „kockázatával”.

Eszemben sincs moralizálni vagy ítéletet mondani azok felett, akik olyan élethelyzetbe kerülnek, melyben bármilyen okból az abortuszt választják, amíg lehetőségük van rá. Továbbá nem térnék ki azokra a tragikus esetekre sem, amikor a választani kell az anya és a magzat élete között, vagy a gyermek várhatóan súlyos sérüléssel jönne világra, esetleg a terhesség erőszak eredménye.  S főleg nem mennék bele olyan kisstílű és korlátolt vitába, hogy ha már abortusz, akkor ne a „kényelmes és egyszerű” tabletta, hanem a műtéti megoldás legyen a kizárólagos út.

Ugyanakkor azt gondolom, az abortusznak hosszú távú, egész életre kiható következményei vannak egy nő életére, túl azon a tragédián, amit a magzata elszenved. Tehát az abortusz még problémát sem old meg, hanem generál maga helyett másikat. Felelőtlennek és egy nép öngyilkosságának tartom, ha a valódi összefüggések, tények, hatások érdemi feltárása, kimondása, megismertetése helyett mellébeszélés, bármilyen irányú propaganda, avagy fejek homokba süllyesztése mentén tologatják ide-oda ezt a problémát.

(Az írás 2016. február 1-jén jelent meg.)