Lengyelországban az újonnan megválasztott kormány úgy tervezi, szigorítja az abortuszra vonatkozó szabályokat. A tervezet megszüntetné az 1993-ban elfogadott, a magzat védelméről szóló lengyel törvény azon előírásait, melyek szerint az abortusz abban az esetben megengedett, ha a terhesség nemi erőszak következménye, az anya élete veszélyben forog, vagy a magzat visszafordíthatatlan károsodást szenvedett. Az első esetben a beavatkozás a magzat 12 hetes koráig, az utóbbi kettőben 24 hetes koráig végezhető el. Azokban az esetekben, amikor az anya életmentő kezelésre szorulna, a törvényjavaslat szerint az orvosoknak továbbá is joguk lenne olyan gyógyítási módszerekhez is folyamodni, melyek kockázatosak lennének a baba egészségére és életére nézve.

Abortusztablettával áldoztattak

A „civil szervezetek” kapva kaptak az alkalmon. Rögtön támadásba lendültek, az „Én testem, az én döntésem” mozgalom pedig hétfőn tüntetést szervezett a budapesti lengyel nagykövetség elé, hogy tiltakozzanak az abortusz teljes betiltása ellen. A demonstráció, Lendvai Ildikó (MSZP) részvételével egészen odáig fajult, hogy egy katolikus püspöknek beöltözött férfi egy abortusztabletta feliratú dobozból áldoztatott. A nagy jogvédők csak három dolgot felejtettek el hangoztatni: a magzat nem az anya teste, az élet a fogantatással kezdődik, az abortusz pedig súlyos lelki és fizikai károsodást okozhat egy nőnek. Ráadásul az abortusztabletta ölhet is.

Egy kisméretű, még nem teljesen kifejlett ember megölése

Olaj Anett saját maga is átesett egy abortuszon, később nagyon megbánta tettét, mára pedig létrehozta az abortusz.hu oldalt. Korábban lapunknak azt NYILATKOZTA, a művi terhességmegszakítás egy kisméretű, még nem teljesen kifejlett ember megölése. Ez egy tudományosan, de akár sima ultrahanggal igazolható tény; aki nem veszi tudomásul, az a homokba dugja a fejét. Az abortuszról az iparág szereplői – mióta kifinomult a technológia és nagyüzemben csinálják – hazudnak. Vannak, akik cinizmusból, a pénz miatt, de sokan egyszerűen nem tudják, mit beszélnek, mert még nem gondolták végig. Nagyon tanulságos végignézni Anthony Levatino amerikai nőgyógyász tanúságtételét: évtizedeken keresztül végzett abortuszt, képezte is magát, hogy a 2. trimeszteres terhesség-megszakításokat kisebb rizikóval végezhesse – a nő szempontjából természetesen. Amikor egy baleset miatt a kezei között halt meg a saját gyermeke, és néhány nap múlva elment „dolgozni”, azaz újabb kisbabát kezdett fogóval szétroncsolni az anyaméhben – akkor fogta csak fel, hogy ez a baba ugyancsak valakinek a lánya vagy fia. Azóta nem csinál abortuszt.

Önámítás

Köztudott tény, hogy az élet mind vallási, mind orvosi, mind pszichológiai szempontból a fogantatással kezdődik. Van, aki szerint előbb is. Sándor, középkorú férfi, maga is édesapa, így nyilatkozott portálunknak az abortuszról: „Mivel hiszek a transzcendentális létezésben, úgy gondolom, mindannyiunknak van lelke, beleértve az embriót is. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy három hónapos, vagy három hetes. A három hónapos szabály az alacsony tudatossági szintű, de magukat vallásosnak tartó emberek és az ateisták pragmatista kiegyezése az embrió kárára és a saját kényelmi szintjük biztosítására, a tudat és a lélek összemosásával. Ugyanis, ha kijelentik és elfogadják, hogy az embriónak három hónapos kora előtt nincs tudata/lelke, akkor az életének megszüntetése nem minősül gyilkosságnak, és természetesen az élethez való joggal sem rendelkezik, hiszen csak egy tárgy, ami történetesen egy nő méhében van. E felfogás szerint a nő ugyanúgy kiszedetheti, mint pl. a szemöldökét vagy a vakbelét.

Ezzel szemben, ha elfogadjuk, hogy egy transzcendentális akarat folytán egy adott lélek hordozására a létezésnek ebben a dimenziójában szánt test egy bizonyos emberpár gyermekeként fogantatik meg, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy mind a lélek, mind az ideszületésére irányuló transzcendentális akarat már a fogantatás előtt is létezett/létezik. Ebből pedig az következik, hogy mind az életének elutasítása ebben a létben (=abortusz) mind az elfogadása (=születés) megfelelhet a transzcendentális akaratnak. Előbbi esetben a lélek az elutasítás megtapasztalására volt kijelölve a transzcendentális akarat által (ezzel egyidőben a szülők lelke pedig a gyermeket elutasító döntés súlyával való továbbélés megtapasztalására), míg az utóbbi esetben értelemszerűen a megszületésre.

Ez nem jelenti azt, hogy minden eleve elrendeltetett, mert létezik olyasmi, amit szabad akaratnak szoktunk nevezni, de hogy miként és milyen formában, az már túlmutat ennek a kérdésnek a keretein.”

Akik mindent megtennének egy babáért

Míg mások úgy vélekednek az abortuszról, mint egy szemöldökszedésről, addig sokan bármit megtennének egy kisbabáért. A nők nagy része ugyanis nagyon szeretne gyermeket, ám ilyen-olyan okból nem adatik meg nekik. Hódít a „szinglikultusz”, amely tökéletesen kiszolgálja a fogyasztói társadalmat, arról azonban senki nem beszél, hogy mit él meg egy egyedülálló, hogyan sóvárog egy társ és egy saját család után. Azonban manapság roppant nehéz valódi társat, vagy egyáltalán bármilyen társat találni. Így a gyermekvállalás szinte elérhetetlen messzeségbe kerül. Az ilyen nők számára vörös posztóként lobog egy-egy olyan szervezet vagy közösség, személy, amely azt hirdeti: az én testem, az én döntésem.

Arról nem is beszélve, mit érezhet az, akire rásütötte az orvostudomány: meddő. Sándor Csilla korábbi ÍRÁSÁBAN elárulta, milyen érzés ez. „Ez az a lélektani pillanat, amikor egy nő megszűnik nőnek lenni. Mert a női minőségének lényege, hogy képes egy új életet a világra hozni... Nem könnyű a meddők körébe tartozni. És nem a folyamatos kérdezősködés miatt: - Na, gyerek? 
Hanem azért, mert a mi életünk nem egyéb, mint egy időben erősen behatárolt küzdelem. Harcolunk a napokkal, hetekkel, hónapokkal. Küzdünk időpontért, hogy a legjobb szakemberhez kerüljünk. Küzdünk, hogy ne legyen már késő mindez! Mi vagyunk azok, akik minden sikertelen kísérlet után gyászolunk – egy kicsit önmagunkat is -, hogy aztán ledobjuk a lelkünkről a fekete fátylat, és újra reménykedhessünk. Mi vagyunk azok, akik kiborulunk azon, ha valaki bántja, elhanyagolja saját gyermekét. Mi vagyunk azok, akik nap mint nap fohászkodunk azoknak az apró lelkeknek az üdvéért, akiket abortusz útján ölnek meg. Mert mi igent mondunk az életre! Mi vagyunk azok, akik csak óvatosan, csendben annyit szeretnénk kérni, hogy ne bélyegezzenek meg bennünket! S főleg ne azok, akikhez mi is szeretnénk tartozni! Van elég bajunk, küzdelmünk anélkül is.”

Az abortuszpártiak valamilyen félreértelmezett önmegvalósítás jegyében tűzik zászlajukra, hogy nekik mindent szabad: akár egy életet is kioltani.