Csoóri Sándor: Búcsúvers

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdõk nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.