Lator László: Add nékem gyöngeségedet

A kimondatlan szó kínoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homlokú gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy, mint a méz,

kívánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szívem

nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homlokú gyermek!