Lator László: Régi Fénykép
Fejük körül forog a fényes ünnep.
Beleolvadnak és elkülönülnek.
Még kortalanok mind a ketten.
Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek
abban a szinte észrevehetetlen,
megnyíló-összezáruló közegben.
Benépesül megint az elhagyott part.
A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-
ligetek, füzek közt futó folyónál
külön-külön s egymásban is ragyognak.
Villámok kékes koronája lángol
hajuk július végi viharából.
Tökéletes a célszerű vázra
a már bevégzett s még kezdeti formák
ráépülése, alkalmazkodása,
ahogy a félig rejtett célú tervek
szerint behorpadnak, kitelnek,
funkcióikat~gyakorolják.
De azért mégis az a legszebb,
hogy ebben a tündökletes, hibátlan,
olyannyira nekik való világban
úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,
úgy lélegeznek, töltekeznek,
együgyű bizodalommal magukban –
Egyetlen ízük sem játszotta el még
az adakozó könnyű kedvű isten
rövid határidőre nyert kegyelmét.