Marschalkó Lia: Az emlék felszabadít
A tenger mosolyától messze hulltam, föld ölel át öblösen,
Sik teendőim vártáján tompa lesbe merülök, de néha,
Ellankadó karom koszoruit azért az édes multra boritom!
Ilyenkor hullámmézet fal éhem, sürög a moszatszínű
Parton Isten felé a vérem, látom delfinek zafirsikamait,
Szürke rák kavicsidomú potrohát, sziklára kúszó zerge után
Csap képzeletem s elnézem, miként csiszolja egy
Darázs fullánkját a cukros fügefán... Az emlék sirálya
Így röpit át olykor a tél barrikádjain és vágyaim vésője
Már a mirtusz bimbait hasogatja; mályvasziromként
Lilán folyok át a horizont elalvó homlokán és éjjel,
Csillagereszről, elhagyott terheimre letekintek kevélyen!