Somlyó György: Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át

fölötte vijjogón a gond,

s tükrén az oldhatatlan szomorúság

sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti fűzek,

borul lombos, sötét hajad.

Iszamós emlékid hinárba fűzted

s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,

nagy hegyek ködlő ormai,

mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak

felhőkbeszálló árnyai.

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,

mint felbukó, fényes halak,

de félve visszahull mindjárt s utána

csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,

mely sóhajaidból fakad!

Most kél a hold és ver föléd az éjben

vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,

nem törik át fénylő szavak.

Az ifjú, megrázó boldogtalanság

csodálatos tájképe vagy.