Tóth Árpád: Szobák

Vörös márványból épitek neked
Házat fehér madarak bús szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszin, hideg fény
Borong a végtelen vizek felett.
Fényes karú, mezitlen, barna nõk
Surolják majd, hajlongva hûs szobáid
S dalolják messze otthonuk danáit
Míg setét rózsákként csügg bús fejök.

Elsõ szobádban kád lesz, drága kád,
Hol lágymeleg hab simogassa vállad,
Csókolja emlõid és hosszú, bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon át.
Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek,
Vörös rózsák és apró nárciszok;
Ha jõsz, egy kis fiú tapsolni fog,
És én szomoruan s alázattal figyellek.

Másik szobádban ódon ágy legyen,
S mint téli síkra ejtett ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,
Heverjen drága tested a tiszta lepleken. 
Kis asztalodon könyvek legyenek,
S míg bennük lapozol lágy, lassu ujjaiddal,
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet...

S ha majd este a vén vizeken át
Távol partok felé merengnek a cselédek
S a mi bús asztalunkon elhûl az esti étek,
Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább:
Vezess be kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol születnek a setét rimek,
Forralj kedveskedõn lágy, zümmögõ vizet
És hints teát és mérget szelíden a pohárba...