Döme utcalány volt, amikor hozzánk került. Egy pici kis szőrpamacs, akit nem lehetett otthagyni az út szélén. Csak nézett, nézett a nagy barna szemeivel, így hát az ember kénytelen volt elővenni egy csokit a táskájából és azzal hazacsalni. 

Egyetlen percre sem bántuk meg soha, hogy második kutyánknak befogadtuk. Olyan végtelen hála és szeretet van a szemeiben, amikor ránk néz, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Főleg a férjemet szereti, rajong érte, szerintem már-már szerelmes belé. Rendszeresen megáll előtte, két lábra, egyik mellső lábát megtámasztja a férjemen, a másikkal pedig simogatni próbálja. A kisfiunkat is nagyon imádja, neki még azt is megengedi, hogy felüljön a hátára vagy ráhajtsa a fejét a hasára, miközben napozik a kertben.

Ha azon gondolkozol, hogy szeretnél egy kisállatot, nézz körül először egy menhelyen! Az ottani kutyáknak, macskáknak óriási szüksége van a szeretetre, a törődésre, a gondoskodásra, arra, hogy valakinél otthonra találjanak, hogy valakinek a hűséges társai lehessenek. Vagyis Rád van szükségük. Ha bemész például az Illatos útra, biztos vagyok abban, hogy elfacsarodik a szíved, legszívesebben mindegyikőjüket hazavinnéd. De abban is biztos vagyok, hogy ha megállsz az egyik kennel előtt, és belenézel a kis szemébe az ott élő kutyának vagy macskának, tudni fogod: Ő az, akit választanod kell. És akkor ne ijedj meg, csak vidd haza! Szeresd és hagyd, hogy ő is szerethessen. És legyél büszke arra, hogy ha a világot nem is tudod egyedül megváltani, de reményt és boldog éltet adhatsz egy olyan kis állatnak, akinek talán te voltál az egyetlen esélye arra is, hogy egyáltalán életben maradjon.

Szilvási-Kassai Eszter