Mindenki tehetséges valamiben. Van, aki csodaszépen fest, mesés a hangja, vagy esetleg keni-vágja a matematikát. Én egyik csoporthoz sem tartozom: nincs hangom, a kreatív dolgokhoz sosem volt érzékem, és az iskolában is csak a szorgalmam segített, na meg a józan eszem.

De van egy különleges képességem: szinte minden gyerekkel pillanatok alatt megtalálom a közös hangot. Ami számomra igazi áldás, ugyanis imádom őket. Amennyire nem szeretem a felnőtteket általában (persze a család és a barátok kivétel), annyira nyitott vagyok az apróságok felé. A velük töltött idő, bár mindig leszív, más szempontból maximálisan feltölt. Szerencsém van, mert mindig sok kismanó van a környezetemben. Lassan három éve ugyanannál a családnál bébiszitterkedem.

Három kislányra vigyázok. A legnagyobb már 8 éves elmúlt, a legkisebb 2 és fél éves, én vigyáztam a nagyobbakra, amikor megszületett. A középső olyan, mint egy kisfiú, az első évben akkor sem ült az ölembe, ha megütötte magát. Ma már, ha megérkezem hozzájuk, alig tudok kibontakozni az öleléséből. Minden náluk töltött péntek délután után mosolyogva megyek haza. Szerencsére a családban is vannak gyerkőcök, velük is teljes az összhang. A párom szerint pedig ez nem egyszerűen annyi, hogy szeretnek a kisgyerekek, hanem babasuttogó vagyok. Ezt akkor mondta nekem, amikor egy társaságba elhozták az ismerőseink a négyhónapos babájukat. Nagyon cuki volt, én ilyet még nem is láttam addig: a négyhónapos kismanó két perc után elkezdett kacagni, a végén már mindenki minket nézett, én meg csak azt kérdezgettem tőle, hogy min nevet.

Az én életemben még nem jött el a gyerekvállalás ideje, de alig várom, hogy a sajátomon „gyakorolhassak”. Meggyőződésem, hogy bármennyire is nehéz kisgyerekekkel otthon lenni, mindig adnak vagy tesznek valami olyat, ami feltölti az ember lelkét.