Sosem bírtam, ha kolduló vagy sérült gyerekkel kampányoltak valami mellett. Sosem bírtam, ha szőke, tündérfürtös kislány akarta rám sózni a legújabb gabonapelyhet. Nem bírom az erőltetettséget, a hatásvadászatot. Ne ríkasson, és ne próbáljon megolvasztani manipulációval senki!

De azt sem bírom, ha egy gyerek sír. Ha bánatosan néz. Ha agresszív. Ha mocskos. Ha alultáplált. Ha beteg. Ha kiszolgáltatott.

Ez az utolsó mondat talán, amiben ott a lényeg. Hogy kiszolgáltatott. Mert egy gyerek mindig kiszolgáltatott. Akkor is, ha boldog, akkor is, ha boldogtalan, akkor is, ha mindene megvan, akkor is, ha semmije sincs. Akkor is, ha verik, akkor is, ha tejben-vajban fürösztik.

Mert egy gyerek mindig tőlünk függ. A felnőttektől. Jó esetben az édesanyjától és az édesapjától, kevésbé szerencsés helyzetben valakitől, aki valamennyire szereti. Mert egy gyerek semmi mást nem akar, csak szeretetet és biztonságot. No meg őszinteséget, nyíltságot, tisztaságot.

Csak azt, amit ő ad. Egy gyerek nem kis felnőtt. Egy gyerek csak gyerek. Bájos, ártatlan, egyenes, gyanútlan. Nem ért a játszmákhoz. Nem érti a hazugságot. Nem érti a gonoszságot.

Ha úgy hozza a szükség, vagy nem kíméli az élet, elfogadja a sandaságot, a bántást, de nem érti. Csak beletörődik. Csak idomul. Mert azt reméli, ha bólogat, ha hallgat, ha nem szól, ha nem látszik, akkor szeretni fogják. Valaki.

Nincs annál borzasztóbb, amikor a felnőtt elfelejti, hogy ő maga is volt gyerek. Ha nem tudja felidézni, hányszor érezte magát magányosnak anya vagy apa óvó ölelése nélkül… Hányszor rettegett attól, hogy nem tud megfelelni. Hogy kevés lesz, hogy értéktelen, hogy nem szerethető, s elfordulnak tőle azok, akikbe minden bizodalmát helyezte… Nem is tehetett mást.

És amikor a felnőtt elfelejti, hogy ő maga is volt kicsi, reménnyel, hittel és bizakodással teli, no, akkor használja ki és fel a gyereket. A saját alantas céljaira. A saját romlott tervei, a saját haszna, a saját pitiáner kis bizniszei érdekében. És akkor jön a beteg gyerek mint „pénzgyűjtő automata”, és akkor jön a tündérkislány meg a gabonapehely.

Rettenetesen nehéz lehet ma gyereknek lenni. Mert a kicsi a biztonság helyett ma félelmet érez, a nyitottságára sunyiság a válasz. A tisztaságába belegázolnak. A bizalmával visszaélnek. A szeretetére közömbös vállrándítás felel.

De egy gyerek ártatlan arca a múltunk tükre is. Minden gyereké. Megmutatja, milyenek voltunk egykor. A gyerek tekintetéből pedig visszaverődik az igazság. A miénk, felnőtteké. A szemei megmutatják, mi lett belőlünk. Mi lett az „egykorból”.

Bele merünk nézni még egy gyerek szemébe? Kibírja a gőgünk, hitetlenségünk, szeretetlenségünk, törtetésünk, pitiánerségünk az igazságot?

Egy gyerek mindig kiszolgáltatott. Mégsincs nála erősebb lény a világegyetemben. Mert jó. Helyettünk és értünk is.