Tizennégy éves koromig teljesen lapos volt a mellkasom. Aztán hirtelen kinőttek a kis halmocskák és sokszor az az érzésem, hogy a mai napig sem álltak meg a növésben. Pedig ez már nem a tömegében nyilvánul meg, csupán a gravitáció hatása. Ez normális? Hát persze. De sokszor éppen olyan ijesztő, mint amikor tizennégy évesen hirtelen kinőttek a cickóim.

Viszonylag későn érő tinilány voltam. Talán ezzel függ össze, hogy tizenhat éves koromig nem is csókolóztam. Nagyon-nagyon hosszú évekig fogalmam sem volt arról, hogy teltkarcsú testemmel micsoda hatást érhettem volna el a férfiaknál, egyszerűen nem is tudtam, hogy kezdhetnék bármit is azzal, hogy csinos vagyok és nőies. A melleimet is sokáig inkább tehernek éreztem. Szerettem volna hason aludni, de a fejem majdhogynem a levegőben volt. Futni sosem tudtam, de a növekvő melleim tovább akadályoztak ebben, a legjobb sportmelltartóban is ide-oda lifegtek. Aztán hirtelen, nagyjából két hónap alatt híztam húsz kilót és a melleim még nagyobbak lettek. A melltartóm pántjai olyanok, mint a bútorszállító gurtni. Ha valahol sátorozni akartok, szóljatok, kölcsönadom a melltartómat - kényelmesen elsátorozik alatta egy egész család. Jókat nevetek a trópusi kókuszdióciciken - nekem két fél görögdinnye kéne inkább.

És mégis szeretem őket. Nem adatott meg ugyan a legfontosabb, legmagasztosabb funkciója, nem tápláltam vele kisbabát. Igaz, egyszer egy gyógyszer mellékhatásaként fél évig tej csöpögött belőle, ugyanakkor a családom női ágán nem volt olyan, aki két hétnél tovább tudta volna szoptatni a kisbabáját. Viszont melldaganat sem fordult elő női ágon, ami jó hír. Amennyiben azonban mégis megtörténne velem, biztos vagyok benne, hogy azonnal eltávolíttatnám a még most is szép, kerek melleimet és menteném az irhámat. Mert ez így oké. Elvégzem a havi önvizsgálatot rajtuk és fontos, hogy ezt minden nő megtegye. Mert csak akkor tudjuk észrevenni időben, hogy bármi baj van, ha ismerjük a melleink egészséges, természetes állapotát. Ha merünk saját magunkhoz hozzáérni.

És bár már érzem a gravitáció hatásait, ami 38 évesen talán normális, még messze vagyok attól, hogy olyanok legyenek, mint a tacskó fülei. Gondolkodtam sokáig a kisebbítő műtéten, de esetemben ez nem járható út, mert a műtét költségeit csak akkor állja a társadalombiztosító, ha a teljes testsúlyhoz viszonyítva nehezek a mellek. Tehát ha valaki nagyon vékony és óriási mellei vannak, csak akkor jöhet szóba a támogatott árú műtét. Na, nem mintha nekem nem húzná olykor a vállamat a melleim súlya, de mivel nem vagyok karcsú, nekem már nem jár a könnyebb cici, legalábbis a TB szerint. No sebaj. Akkor így marad.

Szerintem fontos, hogy szeressük a nőiségünknek ezt a fontos, különleges megnyilvánulását. Akkor is, ha pindurka és akkor is, ha óriási. Egy kicsi, formás cici is lehet csodálatos. Megértem, ha valaki nagyobbat szeretne és megműtteti. Az is teljesen rendben van. Ami viszont nincs rendben, az az, ha görnyedten járunk miatta. Na, meg szerintem az sem, ha úton-útfélen kirakjuk, amink van. Közönséges és ízléstelen. Én már tudom természetesen viselni a Jóisten ajándékait. És bár a társadalmunk nagyon középpontba helyezi a melleket, szerintem fontos, hogy a személyiségünkben ne játsszon annyira központi szerepet. Legyen természetes, szeressük, vigyázzunk rá, törődjünk vele, de ne legyen a személyiségünk legmeghatározóbb része. Mert egyszer úgyis eljön az idő, amikor már kicsit összetöpped, megnyúlik. És akkor ne hulljunk darabjainkra, tudjuk elfogadni az idő múlását úgy, ahogyan az természetes!