Fekszem az átizzadt ágyon, a szobában nem mozdul a levegő, minden forró és fülledt. Visszavonhatatlanul nyár van. Épp a másik oldalamra fordulnék, mikor éles hang hasít a hajnali csendbe: egy varjú. Igen, egy varjú. Annyira furcsa, annyira tájidegen, annyira évszakidegen, annyira meghökkentő, hogy rögtön kimegy az álom a szememből.

Lebotorkálok a lépcsőn, főzök egy kávét, és kiülök a hajnali erkélyre. Rigófütty, énekes madarak, fakopáncs és… Varjú. Június közepén.

Tudom, olvastam, hallottam, hogy a varjak nagyon okosak, elpusztíthatatlanok, szaporák, belakják a rendelkezésükre álló teret, egyre beljebb és beljebb merészkednek a civilizációba, tökéletesen otthon érzik magukat a városban, nem tartanak az embertől, de akkor is... Valami menthetetlenül megborult. És ahogy ezen tűnődtem, a gondolataim már tovább is szaladtak.

Csak én érzem azt, hogy kényelmetlen lett a világ? Hogy csak bolyongunk benne, keressük a helyünket, bizonytalanul ténfergünk, és e diszkomfort érzet miatt bántjuk, öljük, tépjük egymást? Mert örök igazság, hogy aki nem érzi jól magát a bőrében, az a környezetére haragszik, tudat alatt is mást okol a saját állapotáért. Ez pszichológia, emberi jellem, akár axiómaként is felfogható.      

És manapság akármerre megyünk, mintha mindenhol csúszna ki a talaj a lábunk alól: a munkahelyen tűrni és kussolni kell. A gyerekek agyon vannak nyomva az iskolában. Az utakon ledudáljuk és leugatjuk egymást, a virtuális térben pedig folyik a lincselés, az anyázás, mindenki próbál felülkerekedni a másikon. A színvonal egyre silányabb, a hangnem egyre minősíthetetlenebb.

Mert sehol nem vagyunk a helyünkön. Mintha az életünk nem lenne a méretünk. Kinek kisebb, kinek nagyobb. Sehogy sem passzol. Szorít vagy lötyög, de mindenképp kényelmetlen. És fogalmunk sincs, hogy ezért ki a hibás. És fogalmunk sincs, mit tehetnénk ellene.

Csak azt érezzük, hogy nem jó. Nem itt, nem most, nem így kellene lennie. Ha valaki Á-t mond, két másik biztosan bemondja a B-t meg a C-t, csak hogy tromfoljon, csak hogy ellenkezzen. Nincs konstruktív vita, nincs eszmecsere, nincs véleményütköztetés. Csak személyeskedés, csak a vágy, hogy a másiknak (is) fájjon. Azonnal és nagyon.

Közben pedig a világ mocskával szemben csak az értelem és a józanság vehetné fel a versenyt. Az ipari méretű manipulációt, az ilyen-olyan romboló lobbik erejét csak a művelt, higgadt, önmagáért is tenni akaró emberek összefogása törhetné meg.

A britek a napokban úgy határoztak, nem kell nekik tovább az Európai Unió. Még nem tudjuk, a többség döntése milyen folyamatokat indít el, lavina lesz-e vagy egyedi eset, de a „művelt, felvilágosult, urbánus liberálisok” a vidéki, idős, gyepes, aluliskolázott britek trollkodásaként tálalják a népszavazás eredményét. Már megy a bűnbakkeresés, már megy a jajveszékelés. Pedig lehet, hogy épp az ilyen pofonok kellenek ennek a béna madárként kacsatáncot járó közösségnek, hogy változtasson a mentalitásán, a hozzáállásán, a döntési mechanizmusain. Nem tudjuk, mi lesz. De már halljuk, olvassuk az acsarkodást, s most épp ennek a farvizén bántjuk egymást.

Aztán itt a foci EB, a „ki a csak most magyar, ki az eddig is magyar, ki a mindig magyar” szintű hülye verseny, nem hogy örülnénk annak, amink van!

Ülök az erkélyen és aggódom. És úgy gondolom, amíg hagyjuk magunkat megvezetni, amíg egyre kevesebb az igényünk, de egyre nagyobb a tartalom nélküli önérzetünk, lassan eljutunk odáig, hogy egy júniusi hajnalba belekárogó varjú lesz a legkisebb furcsaság az életünkben…