A szentesténél csak a karácsony első napját szeretem jobban. Nincs óracsörgés, mindenki magától ébred. Akkor, amikor. Ágyba jön a kávé, csak azt kell kisorsolni, ki készítse el. A pizsama egész nap szériatartozék. A karácsonyfa égősora reggeltől estig villog. Két étkezés között a konyhapultnak dőlve falatozunk – egész nap. Mindent, ami nem mászik el előlünk: bejglivel a szaloncukrot, salátával (ja, azzal nem, vagyis de: majonézes krumplisalátával) a hideg sültet, nagykanállal meg az életet.

A bolyhos plédbe tekeredve fetrengünk a szőnyegen, s két társasjáték parti közben szimultán harsogjuk a szereplőkkel a Büszkeség és balítélet párbeszédeit. Merthogy kívülről tudjuk. Vagy hatalmasakat röhögünk a Télapu századik feldolgozásán, mert annyira gagyi. Lehet, hogy március 12-én elsírnánk magunkat rajta kínunkban, de most nagyon jólesik.

Napközben is lecsúszik néhány kupica pálinka – és akkor mi van? Egész évben tartanunk kell magunkat, most belefér. A flanell pizsamával kimondottan kompatibilis az ágyas barack. Az ebédhez meg a testes vörös. Meg a vacsorához is.

Most nem idegesít a kupi, a mosatlan edény, a lepotyogott morzsa. A telefonok lehalkítva, a lakás valamely sarkában felejtve. A laptop kikapcsolva, talán még le is van takarva.

Az „újillatú” könyvek felhalmozva, élvezettel lapozgatjuk a legfrissebb szerzeményeket. Alszunk ebéd után. Nyálasat. Összebújva a macskával.

Semmi sem számít, semmi sem fontos, ami szabálynak, rendnek, kötöttségnek néz ki. Semmi. Legalább 360 napon keresztül feszengünk, mosolygunk, kinézünk szépen, alkalmazkodunk, bosszankodunk, dolgozunk. Ebben az egy hétben lazulunk. Viva pizsama, viva mézeskalács, viva pálinka!

Boldog december 25-ét mindenkinek! ;)