Néhány nap múlva, szombaton van a trianoni szerződés aláírásának 96. évfordulója. Sokan sokféleképpen tekintenek erre a napra, ami azért is nagyon érdekes, mert a szabadságharcaink leverésének dátumai, illetve a magyarság jövőjét tragikussá, a magyarság egy részének életét rémálommá változtató békeszerződés emléknapja elvileg minden magyarban hasonló, elégikus részvétet kellene hogy ébresszen. Persze nemzedékenként eltérnek a véleménymegoszlások, hiszen mást gondolnak a kérdésről nagyapáink, apáink és a saját generációink tagjai, csakúgy, mint az utánunk következők.

Rögtön az elején a csattanóval kezdem: a hazai és nemzetközi statisztikák és egyébként szerény személyes tapasztalataim is – minden, a fiatalsággal szemben megfogalmazott sztereotípia ellenére - azt látszanak alátámasztani, hogy a nemzeti gondolat a mai ifjúság számára jóval többet jelent, mint a szocializmusban, annak oktatási rendszerében tanuló, illetve annak propagandájában nevelkedett generációkban. Pedig a nemzet, amely a marxista történetírás szerint csupán egy „elképzelt” közösség, sokat adhat hozzá egy ország sikereihez. Ha figyelemmel kisérjük a nemzetközi felméréseket, az európai országokban lezajlott legutóbbi parlamenti választásokat, akkor a napnál is világosabb, hogy a huszadik századi eszmékből kiábrándult európai, gondolkodó értelmiség és a népesség, azon belül is a fiatalok egyre jelentősebb része, egy a XIX. századi nemzeti megújuláshoz hasonló világot épít.

Ahogyan azt megboldogult nagyatyai jóbarátom, a történelmet nagyívű századokban értelmező és szemlélő Niederhauser Emil mondta sokszor: „Drága fiam, a nemzeti érzés kollektív erősödése a legjobb dolog, ami történhetne a magyarsággal.”. Persze a kérdéskör bonyolult, sokrétű és szövevényes. Az egyik legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy azok a generációk, amelyek azt tanulták és sajátították el az egykori történelemórákon, hogy Trianon gyakorlatilag a magyarság jogos büntetése volt, akiknek azt sulykolták, hogy a nemzeti gondolat egy „reakcióként” megszemélyesített legyőzendő ellenség - szóval ezek a generációk képesek lesznek-e fellépni az ifjúság által épített szellemi hídra, vagy egész életükben ellenzékbe vonulva egy generációs ellentét szereplői lesznek az új nemzeti törekvésekkel szemben. Mindenesetre nagyapám generációja, az úgynevezett „veteránok” vagy „építők” generációja, még olyan tankönyvekből tanult, amelyben az ifjúságban bízó tankönyvírók nem a generációs megosztásra apelláltak.

Nagyatyai hagyatékom izgalmas felfedezései voltak kamaszkoromban Tóth Tihamér tankönyvei. Az alábbiakban - Trianonra emlékezve - A művelt ifjú című könyvéből szeretnék egy rövid részt idézni, amelynek a szerző a Ki következik szólásra? címet adta. 

„A magyar parlament folyosóján 1920. november 13-án élesen szólaltak meg a csengők, melyek az ülés kezdetét szokták jelezni. Napirend: a trianoni béke törvénybeiktatása. A magyar nemzetgyűlés elnöke elfogódott hangon jelenti a Háznak, hogy a külügyi bizottság előadója kíván szólani. Az előadó feláll s az alábbi nyilatkozatot olvassa fel: „A nemzetgyűlés, midőn a trianoni békeszerződés törvénybe iktatását elhatározza, az isteni igazság színe előtt és az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak és az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja; hogy ez nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek eredménye, hanem egyoldalú, idegen akarat reánk való erőszakolása; hogy a nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához; hogy e tényével nem róhat kötelességeket azokra a területekre, amelyek benne nincsenek képviselve és nem szűnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapodásával beálló jobb belátás utat fog nyújtani a békekötés neve alatt elkövetett igazságtalanságok jóvátételéhez...”

Mint koporsóra hulló rögök tompa dübörgése, oly félelmetesen borongnak végig a szavak a parlament csúcsos ívei alatt. Az előadó hangja fátyolos; szava elcsuklik; a végső mondatnál kibuggyan szeméből a könny s csak nagy erőfeszítéssel tudja kierőszakolni magából utolsó szavait: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!” A nemzetgyűlés tagjai, mint egy ember állnak fel, a karok esküre emelkednek s felcsattan az eskü: „Hiszünk, hiszünk!” A fojtogatóan nyomasztó hangulatot az elnök erőltetett gyorsasággal igyekszik megtörni minden ok nélkül (hiszen síri csend volt!) megrázza a csengőt, és mint máskor is szokta – talán nem is tudatosan – feladja a szokásos kérdést: 'Ki következik szólásra!'

És ekkor ... ekkor ... – legalább is könnyes szemem fátyolán át úgy rémlett előttem – az utolsó padsorból, valahonnan az egyik ajtót elzáró nehéz vörös függöny mögül előlép egy nyúlánk magyar ifjú. Lehet vagy tizenhat éves. Homloka nyílt. Gerince acélos. Szeme töretlen fényű. Feje magasba szegzett. Végigmegy a padsorok között s mielőtt a képviselők felocsúdnának, már ott is áll a terem közepén. Mint sebre kiöntött enyhe balzsam, úgy árad az ifjú üde, tiszta hangja, mikor megnyitja ajkát a figyelő csendben:

„Tisztelt Nemzetgyűlés! Édes Magyar Hazám! Most szólásra én következem! Én, a magyar ifjúság! Én, aki a jövő vagyok! Nekem titokzatos szent küldetésem, hogy a veszni indult nagy ügynek legyek fölkent bajnoka. Rendeltetésem az Élet és én élni akarok. Ellenségek sakálordításába, hiénák üvöltésébe, a meg nem értés szörnyű elhagyatottságába belekiáltom jogomat: a magyar ifjúság jogát az élethez! A Kárpátoktól le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt bajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén. (Petőfi.) Szólásra mi következünk! Mi! Az a magyar ifjúság, amely a tépett zászló és füstölgő romok fölött a keresztény erkölcsből fogja kifakasztani az új életenergiák feltörését, nagy hitet s acélos akaratot. Mi, a magyar ifjúság, amelynek ereiben a tiszta élet tüze majd felgyújtja a második ezer év fáklyáját. Mi következünk szólásra, a magyar ifjúság, amelynek hótiszta homlokán újra felszivárványol majd a megalázott magyar becsület. Mi következünk szólásra, a magyar ifjúság, amelynek áldozatkész életéből lefoghatatlan lendülettel csap ég felé a magyar föltámadás húsvéti pírja! A mi szemünk fénye nem kialvó mécses, hanem felhőket megdördítő villámsugár. A mi vérünk nem elpocsékolt fiatal erő, hanem munkára paskoló eleven tűz-zuhatag. A mi munkaszeretetünk nem a régi kényelem többé, hanem a szebb jövendő kicsikarásának dacos harcosa. Melegen érző szívünk együtt vergődik a szenvedő házával, együtt jajong a láncra vert magyar reményekkel, együtt zokog a jajtalan magyar ajkakkal. Tudni vágyó lelkünk majd sokat fog tanulni a hazáért. Acélos izmunk majd fog építeni. Tiszta sasszemünk majd meglátja a jobb jövendő most még ködös útját. Törhetetlen akaratunk majd kicsikarja a történelemtől a második magyar ezer esztendőt, hogy ha múltunkban nincs is öröm, jövőnkben legyen remény! Mi ígérjük, édes jó uraim hogy ilyenek leszünk. Ilyen lesz a jövő magyar ifjúsága! És akkor, meglássák, munkánk nyomán virulni indulnak újra a szent magyar trikolór megfakult színei... Az ifjú itt eltűnt, de szavának ezüstös csilingelése nyomán a síri figyelő csend áhítatában új életre kelt a megkínzott magyar hazának jövőjébe vetett hitünk.”

(A fenti kép Tóth Tihamár sírját ábrázolja.)