Amikor erre az írásra készültem, s próbáltam összeszedni a gondolataimat, bizony bajban voltam. Mert igaz, hogy advent első napja van, a csendesség, a befelé fordulás, az elmélyedés heteinek kellene következniük, de mindannyian tudjuk, hacsak nem egy barlangban élünk valahol az emberi társadalmaktól távol, vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy méltóképpen várjuk Jézus születését. Mert az internet nem zár be, a hírgyár sem, az utcára is ki kell merészkednünk, munkába is el kell mennünk, mindenféle emberekkel kell érintkeznünk, s mindez bizony jócskán magában hordozza a bosszankodás lehetőségét.

Persze a lehetőségeinkhez, habitusunkhoz mérten törekednünk kell az elvonulásra, hogy legalább az évnek ebben a szakában érezhessük kicsit, vannak még hagyományaink, van még igényünk az ünneplésre, a csodavárásra.

Ahogy ezeken a dolgokon gondolkodtam, elmélkedtem, szemem elé került egy kedves olvasónk, Éva kétségbeesett üzenete. És fejbekólintott. Mert nagymamaként ő is készülne a csodára, a karácsonyra, de mi van akkor, ha a családja nem lehet vele?! Az első soroktól fátyolos lett a tekintetem, hogy a közepétől már zokogjak. A kezem és a szívem is ökölbe szorult, mire a végére értem.

Íme Éva gondolatai:  

Nagyon nehéz politikamentesen írni egy olyan napról, mint a mai. Tudtuk, számítottunk rá, de a valóság sokkal fájdalmasabb! Ma újabb család hagyja el Magyarországot a megélhetés miatt. Próbáltak éveken át fennmaradni, minden szalmaszálba kapaszkodni, de itt a vége. A svájci frank hitel, a kisgyermek mellett munkát vállalni nem tudó édesanya, a hajszolt édesapa, aki már nem bírta tovább, feladta. Az édesanya és testvér, amivel tudták, segítették a családot, de az ő lehetőségeik is végesek voltak. A törvények, a szabályok úgy vannak megalkotva, hogy igazi segítséget az ilyen helyzetbe kerülők nem kaphatnak. Nincs kegyelem, nincs irgalom, a be nem fizetett részletekért jönnek, szánakozóan néznek szét a lakásban, felszámítják a kiszállási költséget, és elmennek. Meddig lehet bírni a megaláztatásokat, a magyarázkodást és a napokat, amikor át kell evickélni a holnapba? A bürokraták fennhéjázó viselkedését, akiknek fogalmuk sincs, milyen, amikor valaki az alapélelmiszerek vásárlásával is gondban van. A milliókat, milliárdokat elmutyizó felső tízezer, aki naponta röhög le a képernyőről ránk, és tudja, semmi baja nem eshet a jogtalanul eltett juttatásokért. A felső tízezer, aki megszavaztatja magának a többmilliós fizetést, és közben nyilatkozik, hogy pártízezer forintból meg lehet élni! Akiknek nem azért megy a gyereke külföldre, hogy gürizzen másoknak, hanem luxusból. Nehéz szavakat találni...

Ugyanis ez a család az én lányom, az én vejem, az én két kicsi unokám, ahol a pici még csak hét hónapos. Négy emberélet, négy igaz magyar ember, és az én családom. Más döntötte el, hogy nem akkor ölelhetem meg őket, amikor akarom, és nem látom a boldogulásukat, nem osztozhatom a felügyeletükben, a közös játékban, az életükben. Nem ugorhatok át egy almáspitével, vagy mert úgy tartja kedvem. Minden anyának üzenem, hogy van még feladatunk! Ha mi, magyar anyák összefogunk, hiszem, hogy változtatni tudunk! Hozzuk vissza a gyerekeinket!

***

Minden idegszálam együttérez Évával. Persze tudom, ezzel nem megy sokra, a fájdalma ettől nem enyhül. Én még szerencsés vagyok. Szerencsés, mert a szűkebb és tágabb családom egyetlen tagja sem kényszerült – eddig – külföldre, de az is igaz, hogy bizony sok rokonomnál rezeg a léc. A testvérem is sokszor fontolgatja a távozást, de még a szüleim is azt mondják, ha néhány évvel fiatalabbak lennének, bizony nem gondolkodnának azon, próbáljanak-e szerencsét máshol. Minden családtagomnak van munkahelye, de az elmúlt évek „sikerpolitikájának” sikerült egy új szókapcsolattal gazdagítani a közbeszédet: ez pedig a „dolgozói szegénység”. Vagyis az az állapot, amikor az embernek van munkahelye, sokszor nem is egy, de a fizetése kevesebb, mint a kiadásai. Ebben a helyzetben döntenek úgy fiatalok százezrei, az a korosztály, akiknek boldogabb helyeken a középosztály gerincét kellene alkotniuk, hogy „kalandvágyból” külföldre „tántorognak”.

Advent első napja van, de gondolom, Jézuska is egyetértene velem abban, amit most mondok: talán most mégsem a csendességnek van itt az ideje. Hanem a tevékeny szeretetnek. A dolgok kimondásának végre! Az anyák, nagymamák fájdalma tolmácsolásának. A gyerekek, a családok érdekében.

Hányan vannak azok a magyar gyermekek, akik elvileg teljes családban, gyakorlatilag „félárván”, az édesapjuk hiányával küzdve élik a hétköznapokat? A férfiak – apák és nagyapák!!! – külföldi munkásszállókon, vagy tizedmagukkal egy albérletben nyomorognak, 10-12 órákat dolgoznak, hogy az itthoni költségeket állni tudják… Az édesanyákra – akik itthon szintén dolgoznak – hárul minden napi gond: ha egészséges a gyerek, az óvoda, iskola, edzés logisztikája, a szülői értekezlet, a különóra, a korrepetálás, a bevásárlás, a főzés, a minden észben tartása, a háztartás; ha beteg a gyerek, a táppénz, vagy a felügyelet megoldása. Folyamatos stressz. És magány. Itt is, ott is. Esténként egy gyors telefon, Skype, hogy legalább egymás hangját hallják. De az nem ugyanaz. Nem érzik egymás illatát, nem látják egymás mosolyát vagy könnyét, nincsenek közös élményeik, a gyerekeknek nincs apaképük, még ha szeretik is egymást, úgy megy el az élet, hogy nem is éltek igazán.

Amikor én voltam gyerek, az én édesapám is távol volt tőlünk. Igaz, belföldön dolgozott, így péntek estétől vasárnap estig legalább láttuk. De hosszú-hosszú évekig nem volt az életünk része. Szinte vendégként kezeltük, elszoktunk egymástól. Fájdalmas volt.  

Éppen ezért ki kell mondanunk újra és végre: a kivándorlás problémája nem olyan elméleti téma, amivel a Parlament falai között dobálózhatnak a felek.

A kivándorlás valóságos. A szétszakadt családok küzdelme valóság. A gyerekek, szülők magánya valóság. A boldogtalanság valóság. A kilátástalanságuk is valóság.

A „kalandvágyuk” nem valóság. Mivel azonban nem illik bele a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, hát kalandnak hívják a felső ötszáz tagjai.

Jó „kaland”! Olyan jó, hogy az édesapák néhány külföldön töltött év után nem jönnek haza, hanem kiköltöztetik a családjukat is. És nem térnek vissza addig, amíg nincs mire hazajönni. Ezeket az embereket elvesztettük.   

Éva gyerekei Írországba mentek. A kisebbik unokája még csak hét hónapos. Ő már az ír rendszerben fog szocializálódni, ír óvodába fog járni, írek lesznek a barátai. Próbálhatják a szülei a családban foggal-körömmel őrizni a magyarságát, a magyar hagyományokat, szükségképpen távolodni fog mindentől, amiben neki itthon, kora okán még nem lehetett része, amit nem ismerhetett meg.

Advent van, karácsony közeledik. Az elkövetkező hetekben (is) lesz min elmélkedni. Nagyon remélem, hogy nem is olyan sokára eljön az idő, hogy a magyar családok nem karácsony előtt hagyják el az országot kényszerből, a megélhetés miatt, hanem karácsonyra hazajönnek. Végleg. Teljes szívemből kívánom.