Rettenetesen-nagyon tudatos világban élünk. Alapos kutatások után vásárolunk új mobiltelefont, megvizsgálva az ár-érték arányt, az összes „okos-funkciót”, a tárhely méretét, a bővíthetőségét, stb. Ugyanígy járunk el az összes többi, tartós fogyasztási cikk - hűtő, mosógép, televízió, mikró, tablet, anyukámkínja – esetében is. Pedig ezek mind csak tárgyak. Nélkülözhető, pótolható tárgyak. Ha elromlanak, jó esetben megjavíttatjuk, de általában gyorsan lecseréljük őket. Élettartamuk alig pár év, és napjainkban egyre rövidebb ez az időszak. Sodor a világ, mindig van trendibb, menőbb, színesebb, energiatakarékosabb.
Aztán vannak dolgok, amelyek esetében leereszkedik a rózsaszín szemüveg, felszállunk a kis felhőcskére, és boldogan repdesve semmi ésszerűség nincs a döntéseinkben. A cukiságfaktor és a szerelem visz mindent. Ha meglátunk egy édes kiscicát, kiskutyát, nyuszit, gekkót, tengerimalacot, hörcsögöt, mókust, egyebet, meg sem fordul a fejünkben, vajon jó választás-e az adott állat. Amikor a 101 vagy 102 kiskutya megy a tévében, mindenki dalmatát akar. Amikor Lassie vágtázik, collie kell. Ha Paris Hilton vigyorog a címlapon, jöhet a csivava. A gyerekek nyígnak, a kishölgyek hisztiznek egy cuki, pettyes vagy szőrös, esetleg az ölben is elférő ebecskéért. És persze eszükbe sem jut levenni a cukiságfaktort fokozó rózsaszín szemüveget, de a felhőcskéről sem reppennek le. Lebegnek az örömben, főleg, amíg édes, kicsi, puha a jószág. És nem gondolnak bele, hogy egyszer megnő. Egyszer akarata lesz. És hosszú éveken át gondoskodni kell róla.
Pedig nem ártana egy pillanatra a lebegést félretenni, és belegondolni, vajon az a fajta eb/cicus/nyuszi/stb. megfelelő állat-e az életformánkhoz, habitusunkhoz. Biztos, hogy nekünk való a tévében látott dalmata, collie, csivava? Vagy lehet, éppenséggel egy másik fajta, ne adj’ Isten, másik faj kellene? Vagy esetleg most éppen semmi?
És legalább ennyire kevésbé tudatos a döntésünk, ha éppen nem valami cukiságba bolondulunk bele, hanem egy idealizált, tökéletesnek tűnő pasiba/nőbe. Köd ereszkedik az agyunkra, tombolnak a hormonok, áradnak a feromonok. Persze tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy a szerelem egyszer véget ér, és ez így természetes. Csak olyan gáz erre gondolni, amikor épp csókolózunk a gondolában, a Sóhajok hídja alatt.
A problémák általában akkor kezdődnek, amikor a szerelem múltával jövünk rá, kár volt pár hónap után az oltárhoz rohanni, gyerekeket vállalni, közös életet kezdeni. Amikor a köd felszálltával nem marad a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés. Amikor nem volt közös értékteremtés, csak együtt-lebegés.
Csak hát az a fránya rózsaszín szemüveg, ugye? Pedig nem pillanatragasztóval van a fejünkre eszkábálva, és bizony a felhőcskénket is szurkálják néha alulról barátok, családtagok, hátha kipukkan végre, és hajlandóak leszünk gondolkozni is a nagy lebegés közepette. Mert ha leesne az a szemüveg, leeresztene az a felhő – nem végleg, csak pár józan pillanat, perc, óra erejéig, amikor a pro és kontra érvek egymás mellé állíthatók -, talán kevesebb elcseszett élet, káoszba, lélekgyilkolásba forduló házasság, kevesebb boldogtalan gyerek lenne.
Mert ugyan mit veszíthetünk, ha csak ismerősnél simizzük a cuki állatkát? És mit veszíthetünk, ha egy igéző szerelem megmarad kellemes emléknek, és esetleg barátokként, nem keserű szájízzel válnak el majd egyszer az útjaink?
Talán ha annyira tudatosan próbálnánk dönteni évekre, évtizedekre szóló társainkról, mint amennyire tudatosak és megfontoltak vagyunk eldobható és pótolható használati tárgyak vásárlásakor, akkor kevésbé lenne sérült és boldogtalan ez a társadalom. Így viszont csak vélt érzelmeken alapuló, tudatosság nélküli döntések elszenvedő keseregnek tömegével az utcákon, tereken, és mennek mosolytalan, megfáradt arccal a következő döntésük felé.
