„Élj intenzíven, de ne az Intenzív Osztályon!” (Magyar egészségügyi dolgozó, 2015)
Életünk során mindig valamilyen elvárásnak kell megfelelnünk. Az elvárások teljesítése általában előbbre visz bennünket, de vannak olyan elvárások is, amelyek hátráltatnak, a személyiségünket torzítják, vagy akár tönkre is tesznek. Nincs egyértelmű mérce arra, hogy melyik elvárást tekintjük előrevivőnek, és melyiket hátráltatónak. Például van olyan, briliáns tehetségű ismerősöm, aki a világ leghíresebb egyetemén szerzett Summa cum Laude diplomát, elvileg kikövezett útja volt a tudományos kutatói munka csúcsaira, de tíz évvel később mégis alkoholistaként, sőt néha hajléktalanként, alkalmi munkákból tengette életét, pedig úgy tűnt, korábban a környezete mindent megtett és áldozatokat is vállalt, hogy minél előbbre lépjen. Amikor rákérdeztem, hogyan jutott idáig, azt felelte: túl sok volt az elvárás mind a szülei, mind a tanárai részéről, ő inkább szabad akart lenni. Képtelen voltam felfogni, hogy a teljes kiszolgáltatottság, az utcán alvás és a következő adag alkohol utáni epekedés hogyan lehet egyenlő a szabadsággal. Neki mégis ez jelentette az önmegvalósítást, a kötelmek nélküli életet.
Pedig a folyamatos, görcsös megfelelni vágyás és a teljes kivonulás között megvannak a megfelelő fokozatok. Az elvárások általában akkor válnak teljesíthetetlenné, ha nem érezzük őket magunkénak, nem tudunk velük azonosulni. Több olyan szülőt ismerek, aki a gyermekén keresztül akarja megvalósítani azt, ami neki nem sikerült. Folyamatosan elvárásokat támaszt a csemetével szemben és érzelmi zsarolással igyekszik jobb teljesítményt kicsikarni belőle. Közben meg van róla győződve, hogy ő kiváló szülő, és mindezt a gyerek érdekében teszi. Nem csoda, ha az érintett felnőttként már nem talál magának életcélt, és csak teng-leng a világban, nem tudja igazán intenzíven megélni az eseményeket.
Talán furcsa lesz, de én úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban a legjobb tanítást a lovaktól kaptam, egészen pontosan három lótól, amelyek/akik díjugrató versenyen vettek részt. Mindhárom egy-egy életérzést, egyfajta hozzáállást jelenített meg. Mivel a verseny szervezésében is részt vettem, módomban állt megfigyelni a viselkedésüket edzés közben, szállításkor, a gondozójukkal és a lovasukkal is.
Az egyikük, Casanova (elég morbid humor volt a gazdája részéről ilyen nevet adni egy heréltnek) hatalmas termetű, nagyerejű állat volt. Már az érkezéskor is olyan dörömbölést csapott a vagonban, azt hittük egy egész ménes van benn. Mikor végre kiléphetett, felágaskodott, patáival dühösen kalimpált, csak úgy áradt belőle az erő, az indulat és a türelmetlenség. Biztosak voltunk benne, hogy másnap tarolni fog a versenyen. Tarolt is, de nem a jó értelemben: fel sem ugrott az akadályok előtt, szüggyel nekik rontott, ledöntötte őket. A harmadik akadály után kizárták.
A másik egy Vointa nevű ló volt, kistermetű, elképesztően ruganyos állat. Volt olyan akadály, amit szinte helyből ugrott át, de olyan is, amelyikkel nem volt hajlandó megpróbálkozni sem, pedig az is ugyanolyan magas volt, mint az előző. Folyton letért az ideális útvonalról, a lovasa hol a zabla rángatásával, hol az ostorral igyekezett jobb belátásra bírni, de hiába. Pedig minden fizikai képessége bőségesen adott volt ahhoz, hogy könnyedén nyerje a versenyt.
A harmadik volt Királymező, igazi híresség, többszörös magyar bajnok. Meg mernék esküdni, hogy pontosan tudta: ez most nem edzés, ez maga a verseny, most kell nagyon ott lenni. Kevésbé volt rugalmas, mint Vointa; kisebb és gyengébb volt, mint Casanova, de a mozgásából olyan harmónia és - meg merem kockáztatni - tudatosság áradt, ami a közönséget is lenyűgözte. Az elrugaszkodás és a landolás során is teljesen nyugodt maradt, a mozgása folyamatos volt, szinte nem lehetett megkülönböztetni, hol kezdődik vagy végződik az ugrás, és hol csak vágtázik. Minden akadálynak a legjobb szögben ment neki, semmi idegeskedés, nem gyorsult, nem lassult, csak szép egyenletesen teljesítette a pályát, verőhiba nélkül. Végig az volt az érzésem, hogy szívesen csinálja, élvezi a sikert, talán még lovas nélkül is képes lenne ugyanígy teljesíteni.
Minden mozdulata ezt üzente:
Igen, élj nyugodtan, de célratörően!
Makay Sándor
