„… a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol…”

Gyerekkorunkban mindannyian játszottunk olyat, hogy addig ismételgettünk egy-egy szót, amíg értelmét nem vesztette. Lenyűgöző dolog ez, hiszen kicsiben ugyan, de modellezi az egész létünket jellemző folyamatot: ugyanazok a szavak, amelyek lehetővé teszik számunkra a kommunikációt, egyúttal eltávolítanak bennünket a valóság megismerésétől és megértésétől. Az ember olyan, mint a fordított Isten: mivel saját tökéletlensége folytán a dolgok teljessége helyett csak azok egy-egy aspektusát képes megragadni, ezért a nevük kimondásával nem új létezőket teremt, hanem a már meglévőket fosztja meg a teljességüktől.

Sok olyan mondat vesz körül bennünket, aminek az értelmét már elvesztettük, régóta csak gépiesen ismételgetjük, és a valódi jelentését csak kivételes, sőt válságos helyzetben tudjuk (valamennyire) felfogni. Az egyik leggyakrabban hallott ilyen mondat a címben szereplő, inkább vágyálmot vagy elérendő célt, mintsem a valódi hozzáállásunkat leíró kifejezés. Felszínesen persze tudni véljük, hogy az ember minden anyagi dolog felett álló érték, de mindezt egy olyan világban próbáljuk elhitetni magunkkal és egymással, amelyet mi alkotunk magunknak, és amely inkább az anyagi érdeknek való megfelelést jutalmazza az erkölcsi elvek betartása helyett. Olyan kettősség ez, mint amikor a tömeg tagjai Pilátus amnesztiát ígérő kérdésére külön-külön Jézus nevét mondják, de végül a csoport közös felkiáltása mégis Barabásnak hangzik.

Az említett válságos helyzetek egyike, ha kórházba kerülünk, és részben vagy egészben elveszítjük a testünk feletti uralmat. Az egészségünk, sőt akár a puszta létünk is veszélybe kerül, ezért egészen más szemmel nézünk a környezetünkben lévő emberekre: egy pillanatra fölfeslik a törvény szövedéke, és meglátjuk a valódi lényegüket.

Ilyen helyzetbe került e sorok írója is, és a sokak által rettegett és/vagy lenézett magyar egészségügy legmélyebb bugyraiban kötött ki. Az a közeg, amelyet fásultként, igénytelenként, korruptként és pénzéhesként szokás jellemezni, az én ott-tartózkodásom alatt teljesen másnak bizonyult. Bár valóban vannak jelei a fásultságnak (és az igénytelenség helyett inkább az eszköztelenségnek), a szervezet dolgozóiban még mindig ott van egy mélyen rejlő, de mindent elsöprő erkölcsi erő, a helyes cselekvés iránti, nem is feltétlenül tudatos vágy.

Nővérek, akik otthon akár két-három gyereket is nevelnek, és emellett a kórházban is ellátják embert próbáló munkájukat. Mézeskalács-arcukon hol fáradtság, hol egy huncut mosoly látszik. Néha ingerültek, máskor tréfálkoznak, de a szemüket nem kerüli el semmi fontos. Orvosok, akik hivatásukhoz illő racionalizmussal, profin hajtják végre a feladatukat, és arra is marad erejük, hogy a beteg számára érthető módon elmagyarázzák a helyzetet. Nem tartják a markukat hálapénzért, de megjátszás nélkül elfogadják, mert a hivatalos javadalmazásuk nem áll arányban azzal a felelősséggel, amit viselnek. Az omladozó magyar egészségügyet ezek az emberek tartják egyben, nélkülük csak egy végleg széteső romhalmaz maradna.

Ha a szavak egy kicsit is alkalmasak a törvény szövedékén túli valóság érzékeltetésére, akkor talán a kedves Olvasó is érzi, hogy

Igen, a legfőbb érték az ember!

Makay Sándor