Megesett már, hogy nálam a december 31-ét január 2-a követte. Na, nem gyakran, de megesett. Amit akkor megtanultam: nem akarok többé felszállni olyan időgépre, mely ezt tudja! Tudja, na de milyen áron!

Igen, volt az a pezsgőmennyiség, amelytől képes voltam „oszloptáncolni” egy szórakozóhelyen, ahol volt ugyan oszlop, de nem ott és akkor, amikor én felkértem egy körre. Állítólag nem voltam kínos, inkább vicces, ráadásul mások is próbálkoztak nem létező kellékek bevetésével megmutatni, mit tudnak. Részegkimittud!

Az már kínosabb, hogy csak arra emlékszem, hogy beszálltunk egy taxiba, majd a következő képben (valószínűleg hosszú-hosszú órákkal később) felismertem a hálószobánk plafonját, aztán próbáltam felemelni a fejem, de az időközben belém költöző fakopáncsok nem engedték. Ütötték-verték-kopogtatták a koponyámat belülről, a gyomrom liftezett, s csak olyan hangokat tudtam kiadni – höööö, grrr, szszszszsz, áááau, híííí –, mint Leonardo di Caprio legújabb, Visszatérők című filmjében. De neki volt mentsége, megtámadta egy medve. Kétszer. Bár engem meg macska. Sok macska, sokszor. Jaj!

A férjem azt mondja, olyan jó világ még sosem volt rá, mint azon a napon, mikor én szobanövény üzemmódban vergődtem. Egész nap feküdtem, mellettem a lavór, s csak hörögtem, jajgattam, átkozódtam meg fogadkoztam. Néha meg kellett itatnia, de nem találtam ki programokat, nem akartam beszélgetni. Semmit sem akartam, csak jól lenni, így ő reggeltől estig zombis filmeket nézhetett, pizzát rendelhetett és az égvilágon senki sem zavarta.

Hangsúlyozom, nem vagyok alkoholista. Akkor sem voltam, azóta sem. És nem, ez nem mentegetőzés, csak kellett, hogy elmondjam. Ez az eset már nem tegnap történt, de olyannyira tanultam belőle, hogy azóta jószerével még szilveszterezni sem járunk. December 30-án elmegyünk a barátainkkal vacsorázni, kirúgunk a hámból egy 11-ig tartó evéssel – nekünk ennyi az óévbúcsúztató.

És ez nagyon is jól van így. Már mindketten úgy gondolkodunk, hogy az aznapokat mindig másnapok követik. És ha nem is iszunk, a hajnalig tartó ébrenlétet is három napig heverjük. Ezt a luxust pedig nem engedhetjük meg magunknak. Ott a gyerek, a munka, az élet. És mi benne akarunk lenni, nem kívülről nézni fejünkön jeges borogatással, hogy elszalad mellettünk.

Így a tegnapi ünnep csendesen telt. Egész nap főzőcskéztünk, sétáltunk, tűzijátékot és Comedy Centralt néztünk melegítőben, éjfélkor koccintottunk, s éjfél után kevéssel nyugovóra is tértünk.

Ma reggel ugyanolyan normál üzemmódban ébredtem, mint máskor, átfutottam a kalendáriomot, mit szabad ma és mit nem csinálni, mit kell enni, mit kell elkerülni.

Ami nagyon fontos, úgy kell alakítanom, hogy az újévi első látogatónk ne nő, hanem férfi legyen. Eddig a húgom jelentkezett be, hogy átjön ebédre, mást nem várunk. Ez nem jó az egész évi szerencsénket illetően. Addig gyorsan szereznem kell egy férfit, aki átlépi a házunk küszöbét. Azt hiszem, lemegyek és megkeresem a macskát, s felhívom reggelizni. Körmi úr egykor férfi volt, azt nem írja a csízió, hogy mindenképpen embernek kell lennie az első jövevénynek.

Legyen egy olyan január 1-je, amikor a macska nem jajt, hanem szerencsét hoz!

(Az írás 2016. január 1-jén jelent meg.)