A nem szigorúan vett világnapok közül állítólag ma van az „Építs mézeskalácsházat! - Nap”. Pont az elmúlt hétvégén mézeskalácsoztunk a családdal, igaz, a házikó fabrikálásig nem jutottunk, de sokszáz süteményt gyúrtunk, formáztunk, díszítettünk. Benedek ma el is vitt egy jókora adagot az iskolába, mert a mézeskalács összehoz. Egyfajta kovász az adventi időszakban. Közösségformáló tevékenység, mert az egy kiló lisztből gyúrt masszát bizony a család apraja-nagyja kénytelen szaggatni, dekorálni, annyira rengeteg. Mi minden évben a szüleim házában gyűlünk össze, otthon van ilyenkor a húgom, segít a fiam, apukám és anyukám. Sütés közben beszélgetünk, nevetünk, együtt rezdülünk. Pont úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak négyen voltunk, s a tesómmal mi voltunk a gyerekek. 

A hétköznapok taposómalmában nem is gondolok arra, mennyi együttlétet szalasztok el, mennyi meghitt érzelmet nyomok vissza a torkomba-lelkembe, mennyire hiányzik a családom. A szűkebb is, meg a tágabb is. 

Hisz ma, mikor ember embernek farkasa, csak a szeretteinkre számíthatunk. Én a férjemre, a gyermekemre, a testvéremre, a szüleimre, még akkor is, ha lassan 40 éves leszek. Az évnek ebben a szakában megrohannak az érzelmek. A szegfűszeggel, a fahéjjal, a narancsaromával eltelik az orrom, s a fűszerek egyfajta médiumként kivetítik a lelkem bensejét. 

Fáj és nehéz a jelen. Szeretnék újra gondtalan gyerek lenni. Minden teher nélkül várni a szentnap délelőttjét. A fojtott, meghatott izgalmat. Keresni a „fogást” a hatalmas fenyőfán, melyet édesapám választott. De sosem találtunk rajta hibát. Monumentális volt, plafonig érő és gyönyörű. A maga sima „zöldségében” is, hát még mikor nekiálltunk díszíteni! Én kampóztam a szaloncukrot, a húgom és apukám pakolták fel a sok-sok arany gömböt és girlandot. Édesanyám közben befűszerezte az esti csülköt, mely hamarosan a sütőből áradó mézes-fokhagymás illatával tette a többivel összehasonlíthatatlanná a délutánt. Nem sokat szóltam, ültem a kanapén magamba mélyedve, mert december 24-én csend volt bennem, nem fecsegtem hát feleslegesen. Este mindig sírtam. Az ajándék annyira nem volt fontos, inkább a karácsony misztériuma érintett meg. Az a bizonyosság, hogy ez a néhány nap valóban a szeretet ünnepe. Mert a szeretet ott keringett körülöttünk. Lélegzetvisszafojtva éltem meg, nehéz szívvel, fájdalmasan. Mert annyira meghatott. Kicsi gyerekként is éreztem, mekkora hálával tartozom mindenért és mindenkiért, amim van és akik körülvesznek. Persze ez 5-6-10 évesen így nem fogalmazódott meg bennem, mégis evidencia volt. 

Ma is hiányzik ez. Hiányzik az a burok, az az óvó-védő fészek, amelyből ki lehetett lépni ugyan, de be nem jöhetett a rossz. Az a lelki mézeskalácsház, melyben gyermekkorom karácsonyai zajlottak. Jó lenne egy kicsit visszahozni. A hétvégén kicsit újra beléptünk az ajtaján. Kár, hogy haza kellett jönni...