Sokszor fogalmunk sincs arról, hogy a csendes szomszéd, a mindig mosolygós anyuka az iskolából, a határozottságával lenyűgöző cégvezető a naponta felvett álarcuk alatt mivel küzdenek. Sőt, sokszor arról sem tudunk semmit, a felnőttként megismert kedves ismerősünk múltja milyen titkokat rejt. Így jártam én is Torkos Marcsival, akit néhány éve ismerek, s nekem a pozitív életszemlélet két lábon járó reklámja volt mindig is. Arcáról le sem olvad a mosoly, minden nehézségre az a válasza: „Nem baj, drága…!” Aztán egyszer volt alkalmunk hosszabban beszélgetni, s a habos-tejszínes kávét kavargatva egyszer csak a gyerekkor, az erőszak, az elszenvedett traumák irányába tekergett a társalgásunk fonala. Marcsi mosolyogva, csendesen mesélt molesztálásról, ájulásig verő apáról, nevelőotthonról, megbocsátásról, folyamatos boldogságról. Ő mosolygott, én iszonyodással vegyes csodálattal hallgattam.          

IgenÉlet: Egy hónapja jött ki az ENSZ legfrissebb boldogság-felmérése, melyben a 150 ország közül Magyarország a 91. Lesújtó. Mintha be lennénk oltva öröm ellen. Ám a te életed, lényed, személyiséged az ellenpélda. Én még csak mosolyogni láttalak. Te mindig boldog vagy? Hogy csinálod?

Torkos Marcsi: Igen, én mindig boldog vagyok. Vagyis inkább elégedettségről beszélek. Úgy gondolom, sőt inkább tudom, hogy aki mindig elégedett tud lenni az adott helyzettel, azáltal boldog is. Nagyon régen így döntöttem, és működik. Nálam olyan nincs, hogy csak úgy boldog vagyok. Nem hiszek abban, mikor emberek várnak a boldogságra. Na, majd ha elvégeztem az iskolát és pénzt keresek, vagy ha férjhez mentem, vagy ha megszületett a gyerekem... Látunk olyanokat is, akik egy nagyon csodálatos dologtól vagy egy gyermek születésétől sem boldogok, sőt még akár depressziósak is lesznek. Ez nem így működik! Ha mindig elégedett vagyok az adott pillanattal, és mindig a pillanatnak élek, akkor így boldog is vagyok. Persze vannak élethelyzetek, amikor problémák, szomorúság adódik. Ám ha rendben van a fejemben minden, ezeken is hamarabb túl vagyok. Igyekszem a nehézségeket minél hamarabb megoldani. Nem megpróbálni megoldani, hanem tenni a megoldásért!

IÉ.: Ez a mentalitás azért nagyon kevesek sajátja, azt tudod. Pláne hazánkban.

T.M.: Tudom, persze. De tovább megyek: van, amikor ez a fajta „boldogság” még ki is csúcsosodik, mert történik valami igazán jó, lélekemelő dolog. Egy-egy pillanat, vagy legalábbis nem túl hosszú idő, de akkor meg azt mondhatom, hogy most még „boldogabb” vagyok az alapszintű elégedettségnél is. Mert a boldogság egy egészséges lelkiállapot, teljesség önmagunkkal, egy egész(séges) állapot.

IÉ.: Azért is akartam veled beszélgetni, mert manapság az elégedett emberek könnyen megkapják a flepnit: könnyű neki, jó dolga van, jó munkája van, tenyerén hordozza az élet… Hát rád az utóbbi nem volt mindig igaz. Hányatott gyerekkorodban volt aztán minden. Akár le is csúszhattál volna, vagy gyógyszereken élő roncs lehetnél…

T.M.: Na igen. Tipikus példája vagyok annak, hogy lehet csak azért is az ellenkező utat választani. Egy olyan édesanyához születtem – vagyis tudom, én választottam, mert valamit tanulnom kellett tőle, és neki is tőlem -, akinek akkor már volt három gyermeke, három aputól. Az én apukám a negyedik társa volt. Ebből a kapcsolatból lett még egy húgom, így egy édestestvérem van. Mélyszegénységben, poloskás lakásban éltünk. Éheztünk. Olyan körülmények között töltöttem a kisgyermekkoromat, ami egy bimbózó élet fejlődéséhez szükséges viszonyoknak a teljes ellentéte volt. Én ezt már egész piciként felismertem, és már akkor tettem ellene. Tudatosan küzdöttem, hogy legalább egy-két dologban nekem is részem lehessen – pl. tudjak biciklizni, labdázni. Mivel nekem semmim nem volt, így nagy szeretettel fordultam az utcánkban lévő gyerekekhez, ezért amijük nekik volt, megosztották velem. Életrevaló voltam, és őszintén tudtam szeretni, ösztönből. Éreztem is, hogy szeretnek. Van ebből a kis gyerekkori csapatból, akivel a mai napig tart a kapcsolatunk. Pedig majd’ 50 év telt el azóta.

IÉ.: Azért nekem korábban elmesélted, hogy komoly tragédiák is kísérték a kisgyerekkorodat, függetlenül a nyitott hozzáállásodtól. Vagy talán épp amiatt?

T.M.: Hatéves voltam, mikor anyukám második gyermeke, a Pista nevű bátyám, valahogy előkerült korábbi nevelőszüleitől. Itt kezdődött egy nagyobb „tragédia” az életemben. Ezért is kerültem el Oroszlányba, egy gyermekotthonba.

IÉ.: Mi történt?

T.M.: Az akkor 17 éves bátyám szexuálisan zaklatott. Hamar meglátta a rést, kihasználta, hogy nagyon vágyom pl. egy szép, piros, pöttyös labdára. Ennek fényében megígérte, ha én ezt és azt csinálom vele, akkor meglesz az áhított labda. Angyalföldön, a Dráva utca végében (a közelben laktunk), a Duna partján volt sok vonatsín, azokon álltak mindig tehervagonok. Oda vitt ki engem, és ránk húzott ajtóval, azokban a vagonokban végzett önkielégítést előttem. Éreztem én, hogy valami nem jó történik, ám valami kettősség is volt bennem: a testvérem miért csinálna velem rosszat?! Hangsúlyozom, hatéves voltam! De igen értelmes is voltam koromhoz képest, így a második alkalommal, mivel nem kaptam meg a labdát, mondtam neki, hogy becsapott, és ez így nem jó. Akkor már megfenyegetett, hogy ha valakinek szólni merek, megöl… Így ebben a nem túl kellemes csapdában még kb. ötször cipelt ki a sínekhez, labdát nem kaptam, ezért megszegtem az ígéretemet, és elmeséltem egy osztálytársamnak.

IÉ.: Mi történt ezután?  

T.M.: Az osztálytársam szülei másnap bejöttek az iskolába, és én aznap este már az Alföldi utcai elosztóban hajtottam álomra a fejem. Nagyon szomorú voltam, s ez a mai napig nagyon bánt, hogy egyedül az apai nagymamám – aki roppant talpraesett nő volt, én voltam az első unokája, imádott engem - jött be hozzám.

IÉ.: Hogy lehet ezt hatévesen helyretenni a lelkedben? Az erőszakot, illetve a szüleid nemtörődömségét? Mit érez egy kicsi, kiszolgáltatott lány magára hagyva?

T.M.: A nagymamám azonnal magához akart venni, csak ahhoz anyuéknak le kellett volna mondaniuk rólam. Ezt azonban ők nem tették meg. Így lett belőlem állami gondozott, és három hét ideiglenes állapot után kerültem Oroszlányba. Azt kell mondanom, életem legszebb korszaka volt. Hamar feldolgoztam a traumákat, mert felmértem, hogy sokkal jobb helyem van ott, mint otthon. Nagyon szeretett mindenki, és én is szerettem ott lenni. Nem volt többé Pista, éhezés, poloska, idegbeteg apu, aki ver minket, meg rongyos ruha. Tudtam tanulni, jókat ettem, szép ruhákban jártam, rengeteg klassz programunk volt: kirándulások, biciklizés, labdázás, minden, ami szem szájnak ingere. Szuper jó tanáraim, nevelőim, rend és tisztaság. Így itt is megtaláltam a „boldogságom”, nagyon jó közösségi ember lettem, én voltam sokak kedvence, mindenki Torkija.

IÉ.: Nem gyakran hallani olyat, hogy valaki egy nevelőotthonról ilyen szépen beszél...

T.M.: Nincs okom mást mondani. Ott jártam végig az általánost, és kerültem kereskedelmi iskolába és kollégiumba Budapestre. Közben volt egy kis kitérő. Anyukám 16 éves koromban kivett a kollégiumból, hogy mégiscsak legyünk együtt mint család. Alighogy ez megtörtént, anyu kórházba került. Így apummal maradtam. Két napja éltünk együtt, mikor is teljesen ok nélkül agyrázkódásig vert. Teljesen elborult aggyal csak ütött, ütött. Csoda, hogy túléltem. Utolsó erőmmel egy óvatlan pillanatban kiszöktem a lakásból. A fejemből folyt a vér, bedagadt, felpüffedt arccal, bepisilve felszálltam egy buszra este 9-kor, és a nővéremékhez mentem. Már másnap én magam kértem az állami gondozásba való visszavételemet.

IÉ.: A napokban került napvilágra Kiss László - mára már lemondott - úszó szövetségi kapitány erőszakolási ügye. A veled történtek fényében mi a véleményed az ilyen cselekedetekről? Meg lehet valaha a szexuális visszaélést bocsátani? El lehet a szörnyűségeket felejteni?

T.M.: Ezt a Kiss László dolgot tőled hallom először. Egyáltalán nem nézek tévét, a netről is csak a nekem fontos dolgokat szelektálom ki, így a konkrét ügyről lemaradtam. Megint csak a saját érzéseimről tudok beszélni. Bennem soha nem volt harag Pista iránt. Biztosan azért, mert kicsi is voltam. Hogy az általa ígért labdát nem kaptam meg, amiatt is inkább csak szomorú voltam. Aztán felnőttként motoszkált bennem a vágy, jó lenne vele beszélgetni, megismerni, vajon milyen ember, mi lehet a fejében. Tényleg szívesen tettem volna, csak semmit nem tudtam róla, és nem is kerestem. Lehet, hogy annyira mégsem volt fontos nekem sem, aztán pár éve hallottam, hogy meghalt.

IÉ.: Meg tudtál neki bocsátani?

T.M.: Meg tudtam-e bocsátani? Igen! Sőt meg kellett bocsátanom! De az ellenkezőjére is képes vagyok: én is tudok bocsánatot kérni. Azért tudok megbocsátani, mert az is engem tesz „boldoggá”, azzal is bennem lesz béke. Emberek vagyunk, hibázunk. Lehet, hogy ezek az emberek nem tehetnek a viselkedésükről, mert valahonnan hozták, és még nem vezekelték le a karmát. Elfelejteni nem lehet a szörnyűségeket, és nem is kell! Feldolgozni kell, és hiszem, tudom, hogy minden rajtunk múlik. Ezek megtanulható dolgok. 

IÉ.: Itt azonban még komolyabb kérdések is felmerülnek: hogyan tudtál ilyen gyerekkor után egészséges kapcsolatot kialakítani férfiakkal?

T.M.: Gondolom, azért, mert béke és megbocsátás volt bennem. Tudtam, hogy bármi is történik, általánosítani nem lehet. Pedig ilyen apa- és testvérkép után, tényleg lehetett volna bennem egy nagyon erős ellenérzés minden férfi iránt. Nem volt, és a kedvességem, jó kedvem, életszeretetem egy nagyon klassz sráccal össze is hozott, ő, Feri volt az első szerelmem. Azonnal bebizonyosodott, hogy a fiúk rendes emberek is lehetnek. Nagyon szerettük egymást, de a távolság elszakított minket. Ő a katonaság után disszidált Amerikába. Könyörgött, hogy menjek vele, én azonban maradtam. Ezután nemsokára, alig egy év múlva megismertem Misit, aki a férjem lett 1983-ban. Fontos volt nekem, biztonságban éreztem magam vele, talán a korkülönbség miatt is, hisz 13 évvel idősebb volt nálam. 1985-ben megszületett a csodaszép, életrevaló kislányom, és éltük a kis családi életünket. 1999-ben elváltunk. Valószínűleg addig lehetett dolgunk egymással, akkortól már nem tudtunk egy irányba haladni. 

IÉ.: Mit tanácsolsz azoknak a nőknek, akik bántalmazó kapcsolatban nevelnek gyermeket, maguk is erőszak elszenvedői, s nem olyan tudatosak, erősek, mint te? Merre induljanak, hogy ne roppanjanak bele? 

T.M.: Közhely talán, de így van: nekünk magunknak kell erősnek lenni! Nincs mese, ezt senki más nem tudja megoldani helyettünk. Persze hogy nem vagyunk egyformák, viszont az engem ért sérelmek, bántások velem történnek, így azt csak én tudom megoldani. Minden nőnek erősnek kell lennie az ilyen helyzetekben! Erősíteniük kell magukat. Vannak „segédeszközök” is: könyvek, klubok, baráti társaságok. Valamit mindenkinek kell találnia az életében, aki vagy ami segíthet. Én így gondolom, és ha nyitottak és érdeklődők vagyunk, akkor megtaláljuk a helyes utat. Én ezt hiszem és tudom! E szerint élek és teljes bennem az elégedettség érzése. 

(Az interjú 2016. április 10-én jelent meg.)