Én vagyok az empátia maga. De tényleg. Nem szeretek ítélkezni, nem szeretek előre messzemenő konzekvenciákat levonni semmiből és senkiről, mert ahogy korábban egy kedves ismerősöm mondta egy hisztis csoporttársunkról: - Ne bántsuk, nem tudjuk, mivel küzd.

Nem tudhatjuk, ki mivel küzd. Mitől szomorú, haragos, vagy akár túláradóan jókedvű.

Nagyon figyelek erre az attitűdre, eszerint próbálok viselkedni és működni.

De! Nyilván van egy „de”, különben nem ragadtam volna billentyűzetet. Ezt visszafelé is elvárom. A mai világban mindannyiunknak ezer meg egy teendője akad, éppen ezért a szeretteinken kívül talán az Idő a legértékesebb dolog az életünkben. Az idő, amiből minden nappal, órával, perccel, másodperccel kevesebb lesz, amíg egyszer csak éltünk véget ér.

A mai nap írásai a rendszerről szólnak. A rendről, a túlterheltségről, a milliónyi vállalásról, az élet útvesztőiben való, folyamatos bozótharcról.

Az én napjaim is pöccre be vannak osztva, így meglehetősen rosszul érint, ha hátráltatnak. Persze a teszetoszaság a legtöbbször az elkövető önhibáján kívüli dolgokból adódik. Aki ebben az országban él, annak nem kell magyaráznom, mit jelent manapság a munkaerőhiány. Most már nem csak az újságok főoldalán létező problémáról van szó, a jelenség bizony a hétköznapi életünket is érinti.

A minap munka után berohantam egy élelmiszerboltba. 17.10-kor léptem be a forgóajtón, 17.20-ra tele volt a kosaram a szükséges élelmiszerekkel. Beálltam a pénztárnál kígyózó sorba. A kasszában ülő, 70 feletti hölgy maga volt a körülményesség. Túláradó „lelkesedésében” mindent háromszor ütött be, aminek következtében kétpercenként törlő kulcsot kért a felettesétől. Egyetlen árucikknek sem tudta fejből a kódszámát, a stresszes izzadtságtól salátává gyűrt papírjain sem tudott kiigazodni. A sor egyre csak nőtt, duzzadt, itt-ott méltatlankodó morgás is felhangzott. Én sem éreztem túl komfortosan magam, a sorban töltött harmincadik perc végére rám olvadt a kabát, de próbáltam higgadt maradni, és tudatosítani magamban, felesleges a türelmetlenkedés, mert ez most már így fog menni a mindennapokban.

A munkaképes korosztály, aki mobilis és bevállalós, már rég külföldön dolgozik, az itthoni munkahelyeket olyanokkal kell feltölteni, akiknek már rég nyugdíjban lenne a helyük. Mert ledolgozták a 30-40-50 évüket, koruk és fizikai állapotuk okán sem biztos, hogy minden munkakörben helyt tudnak állni. Ez nem értékítélet, ez tényközlés. A dédnagyi korú kasszás néni nem boldogult sem a technikával, sem a vásárlók tömege okozta nyomással. 18.03-kor, azaz 43 perccel a pénztárhoz érkezésem után sorra kerültem. Nem szóltam semmit, csendben pakolásztam. Nem, nincs Supershop kártyám, igen, készpénzzel fogok fizetni. Mindenre szépen válaszolgattam. És akkor jött az egy darab sajtos kifli, amire, én botor, elfelejtettem címkét nyomtatni.

Nem hiszitek el, mi történt! „Kasszás Erzsi néni” égre szegezett tekintettel ciccegni kezdett, mert „A PÉKSÜTEMÉNYES PULTNÁL RÁ KELL NYOMNI A VONALKÓDOT MINDEN PÉKSÜTEMÉNYRE!”

Hát így! A pénztárosnő, a hatalom, a tekintély kioktatta az oktondi vásárlót, micsoda szerencsétlenségnek szülötte ő, hát még arra sem emlékszik, hogy hónapok óta vonalkódot kell pittyenteni a nyomorúságos kiflire.

Az egy cseppet sem kavarta fel az asszonyságot, hogy az életemből elvett egy órát, amit akár vacsorafőzéssel, akár a gyerekem ölelgetésével, akár csak kanapéra polcolt lábbal tölthettem volna, s még az sem zavarta, hogy nem tettem szóvá azt a bénázást, amit munkavégzés címén művelt, mert empatikus vagyok. Tisztelem a korát, a nehéz helyzetét, a szükséget stb. Miért nem működhet ez visszafele is? Már csak azért is, mert ha nagyon kisarkítjuk a dolgot, én tettem szívességet, hogy abban a boltban vásároltam, ergo egy többezer Ft-os végszámlával hozzájárultam az ő következő havi fizetéséhez is. Pedig a panaszkönyvet is kérhettem volna…