Annyi időt elvesztegetünk felesleges dolgokra. Annyit, de annyit! Közben azt vesszük észre, hogy megöregedtünk, hogy a gyerekeink kirepültek, s mi nem tudunk egymásról semmit.

A telefonunk az élettársunk, a számítógépünk a főnök, a hülye tévé meg a szomszéd. A közösségi média nem összehoz, hanem elszigetel. Már azt is a Facebook-on osztjuk meg, ha valaki meghalt a környezetünkben. Lájkot várunk rá? Együttérzést? Mit? Miért nem hívjuk fel a barátunkat, rokonunkat ilyen helyzetben?

Az egyik kedvenc ebédelő helyemen falra szegelt tábla: WIFI nincs, beszélgessetek!

Mikor először megláttuk, jót derültünk rajta. Jaj, de frappáns, jaj, de vicces! Pedig nem is. Tök komoly. Beszélgessünk. Mindannyiunkra ráfér. Abból baj még nem lett.

Néhány hónapja komoly eszmecserébe bonyolódtam a kisfiammal. Szégyen, nem szégyen, bizony rácsodálkoztam arra az érettségre, éleslátásra, amellyel érvelt, magyarázott. Lehet, hogy nem is ismerem a saját gyerekemet? Úgy igazán, mélyen?

Csak a napi rutin, napi sablonkérdésekkel: - Mi volt az ebéd? Kaptál jegyet? Van még leckéd? Jó volt az edzés?

Aztán mindenki teszi tovább a maga dolgát. Benedek bevonul a szobájába, mert az egész napos nyüzsi után egyedül akar lenni. Én romokat takarítok, vacsorát készítek, vagy – és a legtöbb este is így van, sajnos – ülök a gép előtt, s a soha véget nem érő feladataimat végzem. Mert ha az ember kötetlenben dolgozik, az azt jelenti, hogy sosem ér a végére.

Éppen ezért üdítő, ha néha beleszalad az ember egy értelmes csevegésbe, akár a sajátjaival is. A minap azt kérdezte tőlem a kisfiam, milyen napom volt. Először úgy meglepődtem rajta, hogy megkönnyeztem. Milyen drága gyermek, mennyire figyelmes.

El is kellett gondolkodnom, milyen napom volt, s mit válaszoljak erre a meghökkentő kérdésre. Mert nem szoktam azon elmélkedni, milyen napom volt, vagy esetleg munka közben azt mérlegelni, hogy érzem magam. Nem volt egyszerű a válaszadás. De miután alaposan végigfuttattam magamban a nap történéseit, őszintén beszélgettünk. Mit szerettem a napomban, mi okozott nehézséget, mi keserített el, mely területen haladtam jól… Olyan volt, mint egy terápia. A fiam pedig figyelt, közbekérdezett, bólogatott, megerősített. Mintha ő lenne az én apám, s nem én az anyukája.

Azóta – ha csak tehetjük -, eljátsszuk ezt a kis rituálét esténként. Mi okozott örömet? Mi nevettetett meg? Mi bántott? Figyelünk egymásra, kibeszéljük az örömeinket és a szorongásainkat is (a szorongásról lásd. ITT).

Tudom, első hallásra olyan amerikásnak, felszínesnek tűnik, olyan női magazinos. Pedig nem az. Ha komolyan számot vetünk este a napunkkal, s elemezve tudjuk lezárni, valóban tiszta lapot nyithatunk minden egyes reggel. Jó, ha a gyerekeink is ebbe nőnek bele. Próbáljátok ki!