Amióta édesanya lettem, kisfiam pedig kinőtt a gügyögős korszakából, egyértelművé vált számomra, hogy egyetlen este sem maradhat mese nélkül. Ez a mi 10 percünk, a mi rituálénk. Hozzátartozik az esti meghitt pillanatainkhoz, amikor befekszik az ágyba, betakarózik, odabújik hozzám, kiválasztjuk a mesét, elolvassunk, elmondjuk az esti imádságot, pusziszkodunk, megöleljük egymást és szép álmokat kívánunk. De nem csak az esti rituálé miatt fontos a mindennapi meseolvasás.

Kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akiknek otthonában sok könyv van és már kisgyermek koruk óta ismerkednek is velük, jelentősebb sikereket érnek el az iskolában, mint azok a társaik, akiknek szülei nem olvastak. Sőt, ha gyerek életének részévé válik az olvasás, valószínű, hogy felnőtt korában is rendszeresen forgatja majd a könyveket. A felmérés kitért arra is, hogy azok a gyermekek, akik mesét hallanak (nem néznek, ez fontos), sokkal nagyobb szókinccsel rendelkeznek, választékosabban beszélnek társaiknál. 

Az orvosok és a tudósok azonban ezek mellett a megfigyeléseken alapuló eredmények mellett most már tudományos bizonyítékkal rendelkeznek. Egy 3-5 éves gyermek fejlődő agya ugyanis máshogy néz ki akkor, ha rendszeresen olvasnak neki és megint máshogy, ha ez elmarad. Az MRI-vizsgálat kimutatta, hogy a gyermek agyi tevékenysége az otthoni olvasás közben megnövekedett azokon a területeken, amelyek a narratív megértésért és a vizuális képzeletért felelnek. 

Ne sajnáljuk tehát kisgyerekünktől azt a napi 10-15 percet, amit mese- vagy versolvasással, mondókázással, énekléssel töltünk, hiszen nem csak hogy most alapozzuk meg velük felnőttkori olvasási szokásaikat, hanem agyuk folyamatos fejlődését is elősegítjük.

Ide kapcsolódik még egy téma, ez pedig a kötelező olvasmányok kérdésköre, amivel lehet, hogy megosztó leszek.

A magam részéről nem értek egyet a kötelező irodalommal mint olyannal a kisiskolásoknál. Hangsúlyozom, a kisiskolásoknál, nem a gimnazistáknál és a felső tagozatos, nagyobb gyerekeknél. Úgy gondolom, hogy ebben a kisiskolás korban ugyanis a pedagógusnak és a szülőnek közösen az a feladata, hogy megszerettesse a gyermekkel az olvasást. Annak élménynek kell lennie, gondolkodásra kell serkentenie, a fantáziájukat kell megmozgatnia, mert fontos, képesek legyenek továbbgondolni egy-egy történetet vagy akár egy másik befejezést is kitalálhatnának.

Ehelyett már az én gyerekkoromban is az elrettentésről szólt az egész. A kezembe vettem egy nehéz szövegezésű, az akkori értelmi szintem számára dögunalmas Jókait mint kötelező olvasmányt, és elment a kedvem az egésztől. Azt hittem, hogy az olvasás csak unalmas és kényszerű lehet. Egy Jókaira igenis meg kell érni, ahogy a Kisherceget sem érti meg egy átlagos 9-10 éves, annak sokkal mélyebb mondanivalója van. Sőt továbbmegyek, szerintem sok felnőtt sem érti meg, mit akart mondani Antoine de Saint-Exupéry akkor, amikor rózsájáról azt írja: „Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem. Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm. Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban is.” 

Hagy olvasson a kisgyerek azt, amit akar, csak könyörgöm, olvasson! Mi, szülők pedig olvassunk neki minél többet!

(Az írás 2016. január 26-án jelent meg.)