Ha rajtunk múlna, tőlünk a tévétársaságok pont éhen is halhatnának, mert amennyi műsort fogyasztunk a dobozból, az édeskevés. Néha megnézünk egy-egy filmet, de azt is a rögzített kínálatból, nem az aktuálisan futók közül. Tegnap este is így tettünk. Fél 12 körül véget ért a thriller, készültünk lefeküdni, ám mielőtt kikapcsoltuk volna a tévét, belefutottunk az Eurovíziós Dalfesztivál utolsó háromnegyed órájába. Sokkoló élmény volt. Olyan, mint amikor nyílt sebet látsz. Undorodsz, de nézned kell.
Az a tömény ízléstelenség, műeufória, erőltetett kedvesség, az a gagyi, ami elárasztotta a képernyőt, szavakkal leírhatatlan. És ezt senki nem meri kimondani. Senki nem meri elismerni, hogy a produkciók értékelhetetlenek, az előadók sportot űznek abból, hogy a lehető legidétlenebbül/legzavarbaejtőbben/legmegbotránkoztatóbban nézzenek ki, mert ez az egyetlen esélyük arra, hogy felfigyeljen rájuk valaki. Minél egzaltáltabb, minél beazonosíthatatlanabb vagy, annál jobban ajnároznak, annál jobban hájpolják a nagyszerűségedet, annál menőbb vagy.
Nem tudom, csak engem zavar évről évre, hogy az egész műsor nem szól másról, mint arról a kétségbeesett törekvésről, hogy lenyomjunk Európa torkán valamit, ami se nem érték, se nem egyedi, de mindenki tapsikol neki, mert tartani kell a sort?!
Amikor élveteg, középkorú férfiak alkotják a közönség 98%-át, s az ő igényeiket kell kiszolgálni az előadóknak, akikről első ránézésre nem lehet eldönteni, hogy nők-e vagy férfiak, mert ünnepelnünk kell a különbözőséget. Nincs itt semmiféle különbözőség, mindenki ugyanolyan. Legalábbis azok, akik labdába rúghatnak a végső szavazásnál.
A dalok vagy a világbéke vágyáról szólnak – miközben a világ politikusai a kisujjukat sem mozdítják ennek előidézéséért -, vagy a szerelemről – I love you, I miss you, We’ll together forever mélységben -, vagy jön néhány idióta formáció, s előadnak valami viccesnek szánt produkciót, amit már egy egészséges öntudattal rendelkező, ötéves gyerek sem vállalna be az óvodai farsangon…
És tapsolni kell mindennek, sikongatni, toporzékolva őrjöngeni a „csodának”, ami percről percre kibontakozik a szemünk előtt. A különbözőségünket ünnepli az a jelenet is, amikor a tavalyi győztes, Jamala extra produkciója közben felmegy egy valamitől túlfűtött férfi a színpadra, beáll az énekesnő mellé, letolja a gatyáját és nagy totálban bepucsít a közönség soraiban álldogáló férfiak nagy örömére, a tévék előtt ülő 180 millió ember szeme láttára, s ezt a műsort közvetítő magyar páros szóvá sem teszi. Csupán arról áradoznak, milyen fergeteges volt Jamala egyébként meglehetősen középszerű dala és előadásmódja. Mert a kis intermezzo nem fér bele abba a fantasztikus képbe, amit próbálnak erőltetni. Pedig a pucsító férfi viselkedése legalább őszinte, ő ezért ment oda, ahogy sokan mások is.
Én elismerem a tehetséget, elismerem az egyediséget, keresem is. De az Eurovíziós Dalfesztivál pont nem erről szól. Tavaly volt egy fiatal, jóképű magyar induló, Freddie, egy remek dallal. Semmi extra. Úgy nézett ki, mint egy férfi, nem húzott szoknyát és színes úszósapkát a fejére, egyszerűen, tehetségesen, manírmentesen elénekelt egy számot – nem is kellett senkinek.
Idén Pápai Joci indult, elénekelte a dalát, ami nem volt rossz - bár „mondatvadászként” én iszonyú gyengének és összecsapottnak találom a szövegét -, cigány előadóként úgy vitt némi színt a mezőnybe, hogy nem kellett magából hülyét csinálnia. Az élmezőnyhöz azonban ez is kevés volt. A végső győztes portugál fiú, Salvador Sobral elsöprő sikere is érthetetlen számomra. Dala unalmas, a srác rettentesen „megjátszós", nagyon „művészkedős” – de valamiért most neki kellett nyernie.
Borzasztóan sajnálom, hogy a világ távoli pontjain a műsort nézők azt gondolják, hogy ez az igazi Európa. Ez a gyermeteg, katyvaszos bohóckodás. És azt is borzasztóan sajnálom, hogy mindenki ehhez akar dörgölőzni, és eltúlzott lelkesedéssel bizonygatja magának, hogy minden fantasztikus. Én azonban már abban a korban vagyok, hogy nem hazudok magamnak. Remélem, vagyunk még néhányan.
