A világ tele van színnel, ízzel, szépséggel, gazdagsággal. De tele van szürkeséggel, keserűséggel, nyomorral is. A fájdalomról, elképesztő szegénységről, a mindennapi küzdelemről, elmúlásról azonban nem akarunk tudomást venni. Az életet úgy fogjuk fel, mint egy hosszú, színes filmet, amelynek egyszer csak vége. Ám ebbe az „egyszercsakba” nem gondolunk bele. Nem akarunk, nem merünk szembenézni vele. A halál tabu. Nincs már ravatal a tisztaszobában, hisz tisztaszoba sincs, nincs méltó búcsú, elcsendesedés. Csak a félelem van, az elutasítás. A mának élünk, hangosan, harsányan. A rettegett véget megpróbáljuk elijeszteni. Vannak azonban a világnak olyan részei, ahol a halál a mindennapok része. Helyek, ahol az emberek szó szerint együtt élnek a holtakkal. Kis túlzással egy (koporsó)fedél alatt. És nem félnek, a halál csak egy történés, ahogy az evés vagy az alvás.
A szegénység egyidős az emberiséggel. Mindig voltak koldusok, szegénynegyedek, gyámolításra, támogatásra szoruló közösségek. Azonban a világ egyes részein mára olyan méreteket öltött a nincstelenség, a nagybetűs NYOMOR, ami zárójelbe tesz emberi méltóságot, tiszteletet, morált. Csak a túlélés van, a napi betevőért való embertelen küzdelem. Bármi áron, bárki árán. Ezt mi itt, Kelet-Közép-Európában el sem tudjuk képzelni. Még akkor sem, ha a világ elitjéhez képest a mi régiónk is leszakadóban van. Még akkor sem, ha az országunkból lassan eltűnik a mindent építő és mindent tartó középosztály, s lassan gazdagok és szegények duális társadalma leszünk. Odáig azonban még nem jutottunk, hogy temetőkben rendezkedjünk be, hogy a gyerekeink kriptákban szülessenek, vagy néhai szerettünk koponyája tartsa a gyertyát az esti lefekvéskor.
Holtak városából élő metropolisz
Egyiptom fővárosának, a túlzsúfolt, 20 milliós Kairónak egyik délkeleti külvárosában terül el az ún. Holtak városa, melyet Amr ibn al-’As kormányzó alapított ie. 642-ben, az arab hódítást követően. Ez tulajdonképpen egy 6,5 km hosszú temető, muszlim nekropolisz, kisebb-nagyobb családi sírboltokkal, mauzóleumokkal. Az elmúlt évtizedekben azonban nem csupán a holtak végső nyughelye, hanem egyike lett Kairó legnépesebb nyomornegyedeinek is. Becslések szerint akár több százezer ember is élhet a sírok közt, a kriptákban. Van, aki itt született, s már magának is gyermekei vannak. Elsőre borzongató látvány, ahogy a sírköveken ülve tévézik a család, de az itt élők azt mondják, nem volt más választásuk az életben maradásra, csak a halottak mellé/fölé költözés. A 2011-es forradalmi események után felduzzadt a Holtak városának élő lakossága, sokan menekültek az arab tavasz véres eseményei elől a sírok közé. Eredetileg azonban a gondnokok és családtagjaik lakóhelye volt a temető. A Világbank 2011-es felmérése szerint Egyiptomban a lakosság 40%-ára kevesebb mint 2 dollár jut naponta. A sírásók és a tehetősebb családok kriptáinak őrzői azonban akár 130 dollárt is kereshetnek egy hónapban, így mindenképp jobban élnek, mint a többi nyomornegyed szegényei.
Sikoly és lángoló koporsó
Az arabul Qarafa-nak nevezett Holtak városában az On The Spot stábja is FORGATOTT néhány éve. Cseke Eszter és S. Takács András meginterjúvoltak egy „helybélit”, aki elmondta, valójában az iszonyat helyszíne a temető. Esténként olyan dolgokat tapasztalnak az ott élők, melyekre nincsenek szavak. Ha egy olyan elhunytat temetnek el, aki sikoltozott a meggyilkolása időpontjában, a temetőben tíz napig hallani a sikítást. Ha valakit elégettek, a koporsója is biztosan lángra kap legalább egyszer. – "Itt minden rossz. Látsz itt bármi jót is?" – teszi fel a költői kérdést egy temetőlakó fiatalember. "A koszban élünk, elmaradottak vagyunk. Se ház, se munka, se segítség, ezért élünk itt. Sokszor voltak már itt tévések, mindent elmondtunk már, de nem segített senki" – folytatja. Ha egy sírboltba új halottat temetnek, az ott élőknek ki kell költözniük. Így a lakók folyton vándorolnak. Kriptáról kriptára. A Holtak városának élő lakói a halált az élet természetes velejárójaként fogják fel. Egy nő úgy fogalmazott, neki megnyugvás a saját elhunyt szerettei között lenni, akiket ráadásul sírásó férje földelt el. De a Qarafa nyomorultjai is bíznak Allah ígéretében, mely a Korán alapján így hangzik: „Az istenfélőket pedig győzelmük helye várja, kertek és szőlők és duzzadó keblű, egykorú örökifjúk, szűzek (hurik), és csordultig telt kupa;” (Korán 78:31-34)
Exhumáltak apartmanja kiadó
Bár képzavarnak tűnik, valóság: a Cemeterio del Norte-ben, Manila legnagyobb temetőjében azonban még rettenetesebb életkörülményeket talál az oda látogató. Az ún. Északi a Fülöp-szigetek 13 milliós fővárosának legnagyobb temetkezési helye, egymillió elhunyt sírhelye található itt, s 70-80 szertartást tartanak naponta. Hiába a 130 holdas kiterjedés, a kegyhely jóval túlnőtte a befogadóképességét. Az elhunytak tekintetében is, s akkor még nem számoltuk azt a többezer családot, akik a manilai nyomornegyedek drogháborúi és a közbiztonság hiánya miatt rendezkedtek be a holtak között. Vannak családok, akik a kriptákból kétszintes lakóházat alakítottak ki. A koporsók mellett mosnak, a sírkamra fedelére helyezett lavórban tisztálkodnak, gyermekeiknek pedig két lábszárcsont mellett ágyaznak meg. Sok családnak a temető ad kényszerű megélhetést. Mivel egyre többen és többen kényszerülnek beköltözni a sírboltokba, valakiknek elő kell készíteniük a helyet az újonnan érkezőknek. Az egyik filippínó férfi 1988 óta tisztítja meg a lejárt, s újra meg nem váltott sírkamrákat a holttestektől, s nem ritka, hogy a „kitakarított apartmanokban” családok rendezkednek be. Még a sokat látott és tapasztalt szemlélőnek is felfordul a gyomra, amikor látja, hogy az erre szakosodott férfiak strandpapucsban, kesztyű és egyéb védőfelszerelés nélkül kotorják bele egykor élt emberek csontjait, hamvait kék és zöld szemeteszsákokba, majd egy tömegsírként funkcionáló pincehelyiségbe hajítják. – "A legelső alkalom után, mikor ezt tettem, két hétig képtelen voltam enni. Nem tudtam aludni, állandóan hányingerem volt. De aztán pár hét alatt megszoktam, ez a munkám" – mondja Remi, a „sírtakarító”. A legfontosabb kérdés, ami egy laikusban felmerülhet, milyen egészségügyi veszélyeket rejt magában a védőfelszerelés nélküli exhumálás. Az oszló tetemek terjesztenek-e speciális kórokozókat, vagy a „temetői emberek” az évek alatt immunissá váltak a betegségekre? Az általunk megkérdezett orvos szerint a holtakkal való együttélés elsősorban szomatikus és pszichés károsodások veszélyét rejti, de tény, hogy a frissen elhunytak korábbi betegségük folytán fertőzhetnek (hepatitis, HIV) is. "A leginkább felbukkanó fertőzések bakteriálisak lehetnek, Staphylococcus-, Streptococcus-törzsek, tetanusz-fertőzés. Nyílt sebbel érintkezve súlyos szeptikus folyamatok, vérmérgezés is kialakulhat a halottakkal foglalkozóknál" – mondja a doktor. "Pszichés károsodásnak főleg az ide született gyerekek vannak kitéve, akiknél súlyos értékzavar alakulhat ki. A „sírgondnokok” elsősorban a lejárt nyughelyeket takarítják, melyek halottai évtizedek óta fekszenek a sírokban. A halál beállta után öt évvel a fertőzési kockázat már nem nagyobb, mint bármelyik nyomortelepen. A szegénynegyedekben a járványveszély azonban a magas népsűrűség miatt lényegesen súlyosabb, mint a szóban forgó temetőkben" – folytatja a szakember.
És mi lesz az üdvösséggel?
A filippínók többsége gyakorló keresztény. "Hogyan egyeztethető össze a hittel, a vallásossággal a 'halottakra való rátelepülés', a sírok kihantolása?" – kérdezzük egy evangélikus lelkésztől. - "Teológiai értelemben nincs „holtak nyugalma”, sem „halottgyalázás”. A „holtak nyugalma” kifejezés egy közkeletű animista felfogást tükröz, ami azt feltételezi, hogy a lélek önálló életet él a halál után, ezért nem szabad magunkra haragítani a hozzá tartozó test bolygatásával. Fontos, hogy keresztény teológiai szempontból a kérdés azért nem releváns, mert az ember halhatatlan lelke a testtel együtt „pihen”, és csak Isten keltheti újra életre - és ezzel öntudatra! - a feltámadáskor. Vagyis nagymama nem lát minket „valahonnan”, nagypapa nem mosolyog a mennyországban, a dédi nincs az angyalkákkal, mert mind halottak, és a feltámadáskor velük együtt támadunk fel hitünk szerint mi is – magyarázza a teológus. Jézusnak az erre a kérdésre vonatkozó konkrét tanítása és ennek nyomán az ezt taglaló, filozófiai kérdéssé is tevő (test-lélek vagy test-lélek-szellem felosztás) páli és jánosi levelek egyértelműen úgy foglalnak állást, hogy az embernek a feltámadáskor kapott ún. „mennyei teste” anyagában semmit nem őriz meg a romlandóból, csak annak bizonyos külső attribútumait hordozza. Vagyis: bármi történik a testtel, nem az támad fel, hanem a lélek egy már megújult keretben, amely csak hasonlít a testi halál előttire. Az elhunytak csontjainak kiásása nem halottgyalázás, a sírokban lakó emberek életmódja iránt érzett iszonyat inkább a részvétből, tiszteletből, alapvető viselkedési minták követéséből adódó érzéseink" – mondja a lelkész.
Valóban. Megbotránkozással vegyes szánalommal pörgetjük a temetőlakókról szóló felvételeket. A kripták közti kosárlabdapályákat, a koponyákkal gurigázó gyerekeket, a sírokon vacsorázó családokat, a büféket, cigarettaárus bodegákat, a halottak nyugalmára épült lüktető életet. Fűtött szobáinkban nézzük elképedve, egyes embereknek milyen sors jutott. A temetőlakók története azonban önmérsékletre és hálára is kötelez bennünket. Köszönetre azért, hogy van melegvizünk, villanyunk, méltó gyermekkort tudunk biztosítani csemetéinknek, s ha jóval bizonytalanabb is, mint korábban, azért van jövőképünk. S a speciális nyomornegyed-lakók annak példái, hogy az élet minden körülmények között élni akar.
(Barikád, 2015.)
