Friss az élmény, gyorsan lejegyzem.

Vannak ezek a sztereotípiák, melyek szerint BKV-ellenőr, NAV-os, parkolóőr külön fajt alkotnak az emberiségen belül, s ezeknek az embereknek az esetek többségében bizony közhelyesen hű is a viselkedésük a foglalkozásukhoz. Biztosan nekik sem kellemes, hogy akkor van jutalék, prémium, miegyéb, ha az embereket cseszegetik, lehúzzák, kioktatják, megbüntetik, lekezelik, hisz ők is a piacról élnek, de attól mi még nem szeretjük őket. Mi, egyszerű földi halandók nem úgy válunk el reggelente egymástól, hogy „Legyen szép napod! Kérje el a lakcímkártyád egy BKV-ellenőr!” vagy „Csörögjön Rád a NAV ebédidőben!”, hanem igyekszünk a lehető legkevesebbszer interakcióba kerülni ezekkel a szervekkel.

Kicsit messziről indítottam, a lényeg: ma a fent említett kasztokból kettő képviselővel is találkoztam.

Fekete:

Mindenkinek ismerős az érzés, mikor a postaládában ajánlott értesítő fogadja a NAV-tól. Gyomor harmadakkorára zsugorodik, mint normálisan, s az ember már a postán fel is tépi a levelet, vajon most épp miért és mennyit kell fizetnie… Én is megkaptam. A nyakatekerten megfogalmazott hivatalos levélből annyit tudtam kihámozni, hogy a tavalyi adómból felajánlott kétszer 1%-ot elutasították, mert… A miértet sajnos nem sikerült értelmeznem. A lényege az volt, hogy az egyik 1% nem a gyermekem iskolájának alapítványát gyarapította, hanem vagy állambácsi zsebét tömtem vele, vagy állambácsi barátainak kasszájában vagy márkás táskájában vagy kaszinójában landolt. Sosem fog kiderülni. Mindenesetre ügyes lenyúlása az adóforintjaimnak, amelyeket pedig arra szántam, hogy a suli újabb eszközök beszerzésével tegye komfortosabbá és minőségibbé a kisfiam és társai oktatását. A NAV-ot ma sem tettem be a Kedvencek mappába.

Fehér:

Délelőtt volt egy hivatalos megbeszélésem, mely utánra pedig az egyik barátommal beszéltem meg találkozót. Az első programmal korábban végeztem a tervezettnél, így a barátom még nem érkezett meg elém kocsival. Bőr alá hatoló hideg volt, nem esett jól a belvárosi szélben kockára fagyni, így behúzódtam a kisföldalatti egyik megállójának előterébe. A jegykezelő automatánál ott állt lesben az idősödő, morózus ellenőr. Nem akartam jegyet lyukasztva beljebb menni, hisz nem utazni készültem, csak melegedni szerettem volna kicsit a szélvédett előtérben. Egyszer csak megszólalt a bácsi:

- Kisasszony, nem jön beljebb?

- Nem, köszönöm, csak várok valakire – feleltem.

- No, jöjjön csak, üljön ide a padra! – szólított meg kedvesen. – Egy ilyen csinos hölgy ne álldogálljon már a huzatban! Még megfázik!

Beszélgetni kezdtünk. Megdicsérte a kabátomat, a csizmámat, megköszönte, hogy szóba álltam vele, hogy mosolyogtam, s a kedvességemmel bearanyoztam a napját. Ahogy beszélt, kilátszott a foghiánya. Észrevette, hogy észrevettem, s rögtön magyarázni kezdte, most készül a fogsora, de lassabban halad, mint szeretné, mert a 175e Ft-os költségért heti hat napot kell az aluljáróban állnia és jegyeket ellenőriznie. - De tudja, Aranyos, meg kell csináltatnom, nem riogathatom az embereket két foggal egyenruhában. Az tiszteletlenség – mentegetőzött.

Időközben hívott a barátom, hogy megérkezett, mehetek. Elköszöntem. Ahogy haladtam felfelé a lépcsőkön, azon tűnődtem, milyen kár, hogy az egyenruha, a hatóság, a hatalom majdnem eltünteti az Embert. S milyen furcsa, hogy a jeges téli szél kell ahhoz, hogy megmelegedjenek a szívek.    

V. Szabó Kriszta