Mi, magyarok állítólag panaszkodós, örökké elégedetlen nemzet vagyunk. Ha őszinte akarok lenni: valóban, azok vagyunk. Ha egy másik országba jutunk el, és ott valami kellemes élmény ér bennünket, szinte máris aláírnánk az állampolgári kérvényt és letelepednénk ott. Azt hisszük, mert egy idegen hely az adott pillanatban a jobbik arcát mutatta, ott biztos könnyebb és jobb élni. Nem véletlen az sem, hogy az elmúlt években annyi magyar tántorgott ki nyugatra. Hogy egyszer hazatérnek-e, ma még nem tudni, egyelőre inkább a nem a valószínűbb. Itt csak érintőlegesen jegyzem meg, hogy a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar emberek képtelenek megőrizni idegen földön az identitásukat. Más népekkel - török, zsidó, kínai stb. - ellentétben nekünk nem megy a diaszpóra-lét.

A lényegre visszatérve: ma a magyarok többsége elvágyódik innen. Van, aki egzisztenciális okokból, van, aki kulturális okokból, van, aki politikai okokból és van biztosan olyan is néhány, aki kalandvágyból. Egy dologban azonban közösek vagyunk, ők is és mi is, akik maradunk: jelenleg rosszul érezzük magunkat a hazánkban valamiért. Nyilván az embert nem vigasztalja a másik nyomora, de azért érdemes körülnézni a nagyvilágban, majd feltenni a kérdést: tényleg mindenhol jó, kivéve itthon? A válasz egyáltalán nem egyértelmű.

Nézzük először a keletet, bár a magyarok többsége nem is ide vágyik! Ott van Oroszország. Szerintem mehetünk is tovább. Aztán ott van az iszlám világ. Szíria, Irak, Észak-Afrika? Borzasztó. A minap a festői Isztambulban tankok tapostak agyon embereket és harci helikopterekről tüzeltek... Kína, Japán, Korea? Nem hiszem, hogy e helyeken is sok keresnivalónk lenne.

Fekete-Afrikával most ne is töltsük az időt, márcsak azért sem, mert ha ilyen élményekre vágynánk, már nem is kell olyan messzire menni. És itt jön az igazi "feketeleves". Merthogy Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban a bevándorlás és a rosszul felfogott multikulti miatt totál zavaros világ kezd kialakulni, ahol a civilizációk összeütközése nem valami apokaliptikus politikai jóslat, hanem a lakótelepek terein megjelenő véres valóság.

Nizzában egy tunéziai származású francia (!) állampolgár teherautóval cikkcakkban szaggatta szét közel száz ünneplő ember - köztük gyerekek - testét. A fundamentalista iszlám kérdése párosulva a fogyasztói társadalom általános elidegenedésével, Európa értékvesztésével, a szociális problémákkal és néhány nárcisztikus őrült bosszúvágyával, démoni koktélt hozott létre. És hagyjuk már a balfasz politikusok polkorrekt "ez többé nem történhet meg", "a nemzet összefogására van szükség", "kőkeményen fogunk fellépni a terrorizmussal szemben" című üres és felelősséghárító hablatyát!

Mondjuk már ki végre: Európában háború zajlik! Méghozzá a legundorítóbb fajta, amikor az ellenség bárki lehet: a szomszéd, a boltos, a munkatárs, a metrón velünk szemben ülő tini, bárki. És még egy fájó dolgot mondjunk ki: lehet növelni a védelmi kiadásokat, a rendőri jelenlétet, az ellenőrzéseket, de ezt már Nyugat-Európa nagyon elcseszte, és ez ellen a kór ellen nincs hatékony védekezés. Nincs.

És akkor, azt hiszem, ideje gondolatban (is) visszatérni Magyarországra, és hálát adni, hogy minden bajunk és nyomoruk ellenére itt azért még el lehet lenni. Legalább vér nem folyik. És ezt kell megőrizni, mert Ukrajna kapcsán láthattuk, mennyire törékeny a béke. Őrizni kell, mert a körülöttünk lévő világ egyre elviselhetetlenebb. Ez pedig egy új érzéssel ajándékoz meg bennünket, egy sajátosan pesszimista, sajátosan magyar, de mégis biztató érzéssel: mindenhol rossz, de legkevésbé itthon.