Görbicz Anita: Az anyai ösztönök mindig megsúgják, mikor mit kell lépni

nov. 23., 2015

Görbicz Anita: Az anyai ösztönök mindig megsúgják, mikor mit kell lépni

Görbicz Anita nevét mindenki ismeri. Kiváló sportoló és mára már édesanya is, aki példát mutat abból, hogyan lehet helyt állni egyszerre a magánéletben és a sportpályán. Anitával a sikerhez vezető útról és a beteljesedésről beszélgettünk. 

IgenÉlet: Milyennek képzeljük el a kisgyerek Anitát? Cserfes, rosszalkodó vagy inkább fegyelmezett tudatos kislány voltál?

Görbicz Anita: Inkább rosszcsont voltam, mint jó kislány. Rengeteg csínyben vettem részt a barátaimmal és a csapattársaimmal.

IÉ.: A kézilabda sem egy szelíd sport. Mikor találkoztál először a sportággal? Mikor érezted, hogy megérkeztél, hogy neked ezt kell csinálnod? 

G.A.: A nővérem kezdett el először kézilabdázni, majd Róth Kálmán engem is elhívott egy edzésre. Kilencéves voltam akkor, és elég gyorsan beleszerettem ebbe a sportba. Később pedig el sem tudtam képzelni, hogy bármi mást csinálhatnék.

Aki a pályán mindent elért

IÉ.: Sok kézilabdázó, sok sportoló van a világon, mégsem lesz mindenki a legjobb. Mi kellett ahhoz szerinted, hogy Te legyél A GÖRBICZ ANITA? Így, csupa nagybetűkkel. 

G.A.: Köszönöm. Szerintem ehhez a sikerek mellett nagyon sok vereséget is meg kellett élnem, nem is beszélve a sérülésekről. Ha ezekből sikerül kilábalni, az még több erőt ad.

IÉ.: Hogyan tudtad, illetve tudod most is magadat motiválni egy-egy mérkőzés előtt? Kell egy belső egyensúly is a sikerekhez, nem? 

G.A.: Az élsportolókat a győzelem mámora mindig doppingolja. Aki egyszer átéli, milyen győzni egy meccsen, netán egy szezon vagy világverseny végén érmet nyerni, az újra át akarja ezt élni.

IÉ.: Mikor érezted azt, hogy eljött az a pont, amikor már nem csak a karrieredben akarsz sikereket elérni, hanem a magánéletben, édesanyaként is kihívásokra vágysz? 

G.A.: A második BL-győzelmünk évében lett úrrá rajtam az anyai ösztön érzése. Eldöntöttem, hogy húsz év kézilabdázás után most a család lesz a fontosabb az életemben. És elmondhatom, hogy nagyon jó döntés volt.

Boldizsár, a világ legnyugodtabb babája

IÉ.: Milyen érzés volt, hogy amíg pocakban volt kisfiad, a pálya széléről nézted a csapattársaidat? Nem érezted azt, hogy „megőrülök, ott akarok lenni én is”? 

G.A.: Az elején még előfordult, furcsa volt, de mivel tudatosan döntöttem a baba mellett és nagyon boldog kismama voltam, ezért egyáltalán nem bántam, hogy a lelátóról kell néznem a csapatot. Úgy is terveztem, hogy amikor majd engedi a baba, visszatérek, tehát tudtam, hogy lesznek még élményeim a pályán.

IÉ.: Teljesen egyértelmű volt, hogy visszamész a pályára, vagy megfordult a fejedben, hogy a picúr érkezésével esetleg fel is adod a profi sportot?  

G.A.: Bíztam benne, hogy nem lesz semmi gond a picivel, és vissza tudok térni. Szerencsére ez így is alakult: Boldizsár a világ legédesebb, legnyugisabb babája.

IÉ.: Sok nő azért nem vállal gyermeket, vagy csak nagyon későn, mert attól tart, hogy fel kell adnia a munkáját, a karrierjét. Te viszont erre a tökéletes ellenpélda vagy. Mi a titkod? Van egyáltalán titok? 

G.A.: Szerintem az anyai ösztönök mindig megsúgják, mikor mit kell lépni. Nekem szerencsém van a családommal is, hiszen számíthatok a páromra, anyukámra és a családom többi tagjára is, tehát ők sokat tudnak segíteni, hogy a karrieremet folytathassam.

Apa-fia szieszta: Vincze Ottó, az édesapa és Boldizsár

IÉ.: Hogyan látod magad 10-15 év múlva édesanyaként és sportolóként? Milyen céljaid, álmaid vannak?

G.A.: Akkor már valószínűleg abbahagyom az élsportot, de a kézilabda közelében mindenképpen maradni szeretnék. És persze jó lenne Boldizsárnak egy kistestvér is. Ahogy az élet eddig is hozta, ezután is megmutatja, mikor minek lesz itt az ideje.

 

Szilvási-Kassai Eszter

 

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások