Csütörtökön volt Amerikában a Hálaadás Napja, mikor is az emberek rendszerint felkerekednek, hogy az ország különböző pontjain élő rokonságukkal együtt ünnepeljenek, pulykát eszegessenek aszalt gyümölcsökkel meg pudinggal. Az amerikai védelmi minisztérium azonban felhívta a lakosság figyelmét, hogy csak akkor induljanak útnak, ha nagyon muszáj, idén kivételesen ünnepeljenek otthon, zárt ajtók mögött, mert az ISIS meg a csatolt részek géppuskája, testbombája meg machetéje ott ólálkodik mindenhol.

Brüsszel az elmúlt héten a szebb napokat látott Detroithoz volt hasonlatos. Nem nyitottak ki a közintézmények, lélek sem volt az utcákon, még a hotelek bejáratának kilincseit is leszerelték, hogy csak belülről lehessen kinyitni az ajtókat, kívülről ne férkőzhessen be senki.

Párizsban napi szintűek az ilyen-olyan fenyegetések. Hol itt találnak csőbombát, hol ott egy elhagyott csomagot, hol az ISIS üzen videóban minden pipogya európainak.

A törökök lelőttek egy orosz gépet, a világ körömrágva figyeli, kitör-e a háború, itthon a TEK hagyományőrzők kellékeinek lefoglalásával játszik G.I. Joe-sat.

A környező országokba bebocsátásra váró migránsok meg bevarrják a saját szájukat, keresztbe fekszenek a síneken, éhségsztrájkba kezdenek, s ha épp nem Angela Merkel nevét skandálják, akkor azt, hogy tőlük nem kell félni. Hát persze hogy nem! Na ja.

Európa bent, a migránsok kint. Farkasszemet nézünk, méregetjük egymást, és félünk.

Az rendben, hogy ne induljunk sehova, meg ne menjünk ki az utcára, meg szereljük le a bejárati ajtó kilincsét – de mégis meddig? Jövő hétig? December közepéig? Nyárig? Örökre? Van valakinek erre vonatkozó terve vagy bármilyen megoldási javaslata?

Az időzítés „kiváló”. Mától advent van. A várakozás, a lecsendesedés, a szív kiürítésének négy hete, hogy aztán karácsonykor csordultig töltekezhessünk szeretettel, összetartozással, illattal, ízzel, békével. Ahogy minden évben tettük. Idén tesszük-e, tehetjük-e, vagy megkeseredik a szánkban a bejgli?  

Én eldöntöttem, hogy nem hagyom. Dacból vagy tagadásból? Nem tudom. De nálam advent van, advent lesz. Ahogy minden évben ilyenkor. Villog az angyalkás égőfüzér a lépcső korlátján, égnek a csillagos mécsesek esténként, egyre gyakrabban szagolgatom a fahéj- és szegfűszeges üvegcséket. Századszor is visszanézem a főzős műsorok karácsonyi különkiadásait, Nigellát, Jamie-t, Gordont. Szeretem ezt a nyugalmat idebent, de szeretem a karácsony előtti nyüzsgést odakint is.

Szerettem gyermekkoromban az ilyenkor szokásos disznóvágásokat, mikor a hízó visítása elől befogott füllel a wc-be zárkóztam, s csak azért is lekváros kenyeret ettem egész nap, mert ami reggel ötkor még röfög, azt én nem eszem meg délben. Másnap már rendben van, de aznap tabu. Szerettem a ropogós, érintetlen falusi havat, a pirosra csípett arcokat kiolvasztó sparhelt melegét, a nagyszüleim által forróra melegített nagy fedőt, mely a dunyha alatt tartotta a hőt… Ezek mind-mind előjönnek belőlem ilyenkor.

Szeretem a karácsonyi vásárokat, a forralt borral vagy forró csokival lődörgést, a kolbász- és kürtős kalács illatát, a fagyban mégis otthonos érzést. Hogy évről évre minden ugyanolyan. (Legfeljebb csak az árak kúsznak mindig feljebb kicsivel.)

Kortyolgattunk már télen forralt bort Prágában, a Vencel téren. Fantasztikus hangulata volt. Álltunk sorba édességért a bécsi adventi vásáron, nagyon szerettem. Tátott szájjal csodálom évről évre a kézműves portékát a Vörösmarty téren. Erre szükségem van, legalább egy évben egyszer.

És ebbe a csendes készülődésbe rondít(ana) bele a politika, a terror, a világ szennye? Én nem hagyom. Nem tudok és nem is akarok félelemben élni. Mert a falak közé zárt, rettegéssel teli lét csak vegetáció, de nem élet többé. A sarokban szűkölő, minden zajra összerezzenő entitás csak humanoid, de nem ember többé.

Én hiszek a Végzetben és tudom, a Teremtő nem bosszúálló. Épp ezért nem félek Allahtól sem. Pláne úgy, hogy az én Istenem december 24-én megszületik. Ahogy minden évben.

Csányi Tinka