Nagyfogyasztó vagyok irodalomból, de kevés olyan művel találkozom manapság, mely az olvasása után kezd el igazán élni bennem, s nem ereszt. Balczó Mátyás most megjelent regénye, a Dolce Coma – Attila Collins eszméletlen utazása ilyen. Könnyed stílusú, de nem könnyű tartalmú olvasmány. Azokba a mélységekbe visz, melyekkel előbb-utóbb szembe kell néznünk, hogy megtaláljunk valamit, amire mindannyiunknak szüksége van. Attila Collins vezet minket az úton.

IgenÉlet: Előző könyved, az Angyali szteroid „utazás” volt a fülzúgásod körül, melyen keresztül megismerhettünk belőled és a téged körülvevő világból sok mindent. A Dolce Coma – Attila Collins eszméletlen utazása című regényeddel is utazunk: kicsit távolabb, ugyanakkor jóval beljebb is. Mit jelent számodra az utazás?

Balczó Mátyás: Nekem az utazás egy tápláló energiaforrás, amire nem úgy tekintek, mint az életemből elpazarolt időre, hanem mint önálló, saját értékkel bíró, pozitív eseményre. Az utazási eszközök közül nálam a repülés a csúcs, de az utóbbi időben kifejezetten megkedveltem a vonatozást.

IÉ.: Mi kellett ahhoz, hogy a történet összeálljon a fejedben?

B.M.: Nem tudom, más hogyan dolgozik, mennyit talál ki előre, mielőtt nekifog írni, nálam két dolog volt meg. Amit biztosan tudtam, hogy szerepelni fog a történetben egy szituáció, amivel kezdeni akartam a regényt, illetve egy, a fejemben nagyon erősen megjelenő kép, amiről tudtam, hogy kiemelt szerepe lesz. Ennyivel a tudatomban fogtam meg a laptopot, és kezdtem el írni. Nem azért, mert én akkora penge vagyok, hogy ennyi is elég, hanem mert még soha nem csináltam ilyet, és nem volt okom nem hinni benne, hogy ez így jó lesz.

IÉ.: A regény nyitójelenete meglehetősen erős, komoly létkérdéseket boncolgat. Érezted, hogy vezetik a kezed?

B.M.: A nyitójelenet kibontása, tartalommal feltöltése, a történet folytatása nekem is izgalmas élmény volt. Olyan, mintha elkezdenék nézni egy filmet, amit még azelőtt soha nem láttam. Egyszerűen csak jött a történet, s én leírtam. Lehet, hogy ezt hívják ihletnek.

IÉ.: Ha olvasóként tekintesz a művedre, neked mit üzen? Tudom, ez pikáns kérdés, de játsszunk el vele!

B.M.: Reményeim szerint a könyv alkalmas arra, hogy egy izgalmas történetbe ágyazva, könnyed stílusban, humorral fűszerezve mutasson rá olyan lényeges dolgokra, amelyekhez nem mindegy, hogy az életünkben hogyan viszonyulunk. De a fő üzenet talán az, hogy attól, mert valamire nem találunk kézzelfogható bizonyítékot, még lehet, hogy létezik. Ezt legjobban a könyvhöz talált mottó fogalmazza meg, amely Szent Ágostontól származik: „A csodák nem természeti törvényekkel állnak ellentmondásban, csupán azzal, amit a természetről tudunk.”

IÉ.: Ismerjük egymást évtizedek óta. Attila Collins eszméletlen utazásának állomásai és a te eddigi életed állomásai helyenként átfedésben vannak. Attila útja fizikailag és szimbolikusan is világokon ível át. Te, Balczó Matyi, hol tartasz most a nagy utazásban?

B.M.: Egy-egy fejezet visszaolvasása után vettem észre, hogy belőlem, a gondolataimból, a tapasztalataimból jutott több karakterbe is. Vannak olyan részei a könyvnek, amelyek megtörténtek velem, de csak azért nem akartam kihagyni ezeket, mert az életem részei voltak. Hozzáteszem, ezek inkább vicces fordulatok, komikus jelenetek, és illettek is a cselekménybe. Ami az utazásomat illeti: tudom, hogy mit szeretnék elérni, vagy stílszerűen hova szeretnék eljutni az életemben. Ez a teljes belső békesség állapota, ami nem azt jelenti, hogy egész nap ülök és csendben csak úgy vagyok, hanem hogy leküzdöttem a félelmeimet, hogy tudom, kire kell hagyatkoznia az embernek az életében. Alapvetően már önmagában annak is örülök, hogy tudom, mi a cél.

IÉ.: Ez nagyon izgalmas. Manapság már az is nagy lelki luxus, ha valaki tudja, mi a célja az életben, nem csak úgy sodródik napról napra. Érzel magadban küldetéstudatot?

B.M.: Ez a kérdés elég komolyan hangzik, de az biztos, hogy szeretném megismertetni az emberekkel a laza, nem görcsös, de mélyről jövő és megélhető, vidám hitet. Az emberek jó részének valami nagyon rosszul van beakadva Istenről. Mondok egy példát: nagybátyámat, Balczó Andrást a mai napig nagyon sok helyre hívják. A közelmúltban az egyik ilyen alkalommal befejezte az előadását, majd a szervezőktől kapott ajándékba egy üveg bort. Amikor átvette, azt mondta, nem biztos, hogy az ital megéri a másnapot. A közönségben ekkor egy csapásra feloldódott valami görcs, fellélegezve nevettek, tapsoltak, ami mögött az a megnyugvás volt a részükről, hogy ha Balczó András adott esetben este „elszopogat” egy üveg vörösbort, akkor ők sem bűnösek Isten előtt, ha néha isznak. Könyörgöm, emberek! Jézus borrá változtatta a vizet vagy alkoholmentes sörré?!

IÉ.: Újságíróként dolgozol. Megfér egymás mellett a kétfajta írás? A heti rutin és a próza?

B.M.: Igen, még akkor is, ha van abban nehézség, hogy adott esetben fél óra alatt, egy politikai jellegű cikk megírása után átállítsam az agyamat szépirodalmi igényességű alkotásra. Na, de erre való az ital és a zene.

IÉ.: Neked ital kell az íráshoz?

B.M.: Nem kell, nyilván ha holnaptól eltiltanának az alkoholos frissítőktől, írnék tovább. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a megfelelő ital jótékony hatással van az írás gördülékenységére. Kevesebbet kell gondolkodni, nagyobb szeletet vesz ki az alkotásból az ösztön, az ihlet, kinyílnak az ilyenkor jótékony érzékszervek. Ehhez a fajta íráshoz nagyon jó a vörösbor, illetve biztosan elfogyasztottam jó pár liter koktélt is, ami Aperolból, proseccóból (ha az nem volt, száraz pezsgőből), fehérborból, szódából és narancsléből áll. A zenénél az a lényeg, hogy ne magyar legyen. Ennek az az egyszerű oka van, hogy magyarul elég jól tudok, ezért képtelen vagyok nem a dalszövegre koncentrálni, míg angoltudásom szerencsére van olyan gyenge, hogy az egyes számoknak főleg a zenéje ér el engem. Főleg Coldplayt és Dropkick Murphyst hallgattam, míg a kéziraton dolgoztam. Utóbbi abban is segített, hogy még jobban bele tudjam élni magamat az írországi miliőbe.

IÉ.: Ezzel most elárultál egy konkrétumot a könyvről.

B.M.: Igen, de gondolom az Attila Collins név is már sejtet valamit, hogy nem csak magyar vonatkozása van a történetnek. Annyit elmondhatok a könyvről, hogy napjainkban játszódik, a cselekmény Írországban kezdődik, ahol a félig magyar, félig ír főszereplő mély kómából ébredezik. Felépülését a barátaival ünnepli meg. Egy szokványos dublini kocsmázásra indulnak, de az éjszaka egy váratlan fordulatot vesz. Egyikük sem tér haza, helyette kezdetét veszi egy országokon átívelő utazás.

IÉ.: Hogyan találtad ki a helyszíneket, és miért pont Írország?

B.M.: Négyszer voltam már Írországban, ebből az első a nászutunk volt. Feleségem, Csilla nagy szerelmese a zöld szigetnek, és tőlem sem áll távol az ottani életforma, a városok, a vidék hangulata, még akkor sem, ha manapság az ultraliberális, műtoleráns erők kivetették hálójukat a vallásos, családcentrikus írekre. Szerettem volna, ha a cselekmény olyan helyszíneken játszódik, amelyeket jól ismerek, ahol jártam már. Ezt annyira komolyan vettem, hogy egy másik országba, ahol a könyv utolsó harmada játszódik, elrepültem, és bejártam, lefotóztam, lejegyzeteltem mindent a helyszínekről. Nekem fontos, hogy csak a történet legyen fiktív, ahol zajlik, az nem. Hogy ez jól sikerült-e, majd az olvasók döntik el.

A könyv megvásárolható a Libri és az Alexandra boltjaiban, vagy megrendelhető: konyv@magyarhirekkiado.hu

(Az interjú 2015. december 8-án jelent meg.)