Hogy lettem kutyás?

aug. 29., 2017

Hogy lettem kutyás?

Az egész valahogy egy előre kitervelt, gyerekek álomvilágából valósággá lett ötlettől vezérelve jöhetett csak létre. Amikor nemet mondtál, de a lelkes rábeszélések közepette nem is hallatszott a válaszod, csak egy tüneményes szőrgombóccal találtad szembe magad, aki könyörtelen volt a cipőiddel, az asztallábakkal és a türelmeddel szemben.

Mert a fogzási őrület gyötörte úgy nulla-huszonnégy órában folyamatosan. Meg a kis zabolátlan hólyagja, ami bárhová, bármikor engedett egy-egy megbocsáthatóan szolid méretű tócsát, általában éppen akkor, amikor mindenki rohant valahová, csak éppen te maradtál otthon a felmosóvödörrel, meg a válladhoz szorított mobiltelefonnal és a kutyáddal hármasban, mert hogy azokban a szobatisztaságra szoktató hónapokban mindig, mindenkitől neked kellett elnézést kérni a késésért, a kimaradásért, a sorozatos lemondásokért, szóval minden percben újratervezés és egy nagy levegővétel…

Nem, a kutyádnál nem lehetett már az első rossz szokásokat rákenni a másik gazdatársad selejt genetikájára. Miért ne lehetne éppen annyira ütődött, mint az apja vagy az anyja, oly mindegy, hiszen egyiket sem ismerjük, és most pont vele, pont a mi kis, fenekestől felfordult családi életet produkáló városi kutyánkkal történik meg ez meg az. Nyugi, itt legalább nincs pelenkázás meg popsitörlő kendő, csak az egészen extra kívánalmakkal bíró hófehér plüsskanapén hempergő ölebektől várnak el efféle pedantériát.

Na jó, ott sem pelenkáról, csak legalább egy, napi rendszerességgel használt bidéről lehetne szó, meg illatos habfürdőről, úgy egyáltalán a városi baktériumtengert jelentő, szürkén hömpölygő koszfergeteg dacból, vagy merész elhatározásból történő kizárásáról. Mert minden lakásban tartott kutya sétából hazatérve, ha átlépi a küszöböt, egyszer és mindenkorra nemet mond az evolúció neki szánt, néhol alantas, máskor felemelő kutya voltára, és egy ember vagy egy egész család tagja, társa, barátja, lelki szemetesládája is lesz. Mivel átlényegül. Beavatáson megy keresztül. Nem ritkán egy kiszuperált, tappancstörlésre szánt frottírtörülköző szertatásszerű használata jelzi, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

És tényleg. Kutyáktól sokszor az állattartási szakkönyvek szerint sem elvárható magatartás, empátia, végtelen türelem, intelligencia szükségeltetik akkor, ha egy csekélyke vagy éppen egy nagyobbacska lakásban kötik össze életüket a külön állampolgári kategóriába is képzelhető városi állattartókkal. Mert szem- és fültanúja lesz minden örömünknek és kiborulásunknak, minden nagy befejezésnek és lelkes újrakezdésnek, sikereknek, kudarcoknak, reménytelen álláskereséseknek, mindennek, ami kihatással van az egész, közös, négy fal között kialakított mini univerzumunkra. És ez lesz az az otthon,  ahol van idő kipihenni az unalomig ismert szomszéd utcában tartott félig vagy semennyire nem szocializált, dühében maga körül pörgő törpe kiskutyát, meg a félelmetes vicsorgású, kellő futástól megfosztottan frusztrált agár „majdnem” támadását, a nem ivartalanított szuka kutyák minden városi kant megbabonázó, évi kétszeri asszonyi virágzását, meg mindent: a majdnem keresztül kaszáló biciklistát, a borosüveggel dobálózó helyi hajléktalant és úgy en bloc a városi életet.

Szóval amikor hajnalban vagy késő éjszaka a szokásos köröket rovod a kutyáddal, akkor jusson eszedbe az, hogy felbecsülhetetlen értéket jelent egy olyan társ, aki ugyan mindent hall, de könnyen elereszti a rosszat a füle mellett, ám a jó ötleteidet farkcsóválva nyugtázza. És nem borul ki, ha rossz napod van, vagy csak egyszerűen nincs kedved semmit sem csinálni, mert hogy olyan nincs - majd séta közben, félálomban lesz időd összeszedni magad.   

Szaplonczay DóraSzaplonczay Dóra

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások