Vasárnap este van. Gyermekem feszeng, néz maga elé, és újra – hónapok óta először – rágja a pólója nyakát. Az előző tanévben mindennapos dolgok voltak ezek. A felsőruházata néhány hónap alatt úgy nézett ki, mintha öltözködés előtt megvívott volna egy harci kutyával. Foltos, kopott, elhasznált nyakszegély és mandzsetta. Mert Benedek rágta. Ki a körmét rágja, ki a haját tépi, az én kicsim a ruháit amortizálta.

A nyári szünetben is jó másfél hónapnak kellett eltelnie, hogy a gyerek szervezete is „elhiggye” végre, pihi van, nincs megfelelési kényszer, nincs óracsörgés, felelősség. Kisimult az arca, eltűntek a sötét karikák a szeme alól, s deréktájra is növesztett egy kis „bébihájat”.

Még csak két nap telt el az ötödik osztályból. Holnap virradunk a harmadikra. És Gyermek szorong, izgul, keresi a helyét, nem tudja, mit kell vinni, hogy pakoljon… Már nincs napközi, már nincs tündérZsófi néni, aki anyjuk helyett anyjuk volt abban a 8 órában, amit az iskolában töltöttek.

Ma már felsős, ötödikes vagány. Papíron. Meg ha feleselni kell. De egyébként elveszett. És bizonytalan. És retteg. És saját magát helyezi nyomás alá. Mert – ahogy ő mondja – nem akar ránk szégyent hozni azzal, ha nem tanul jól. Mert mi van, ha nem lesz jó történelemből, miközben mi mindketten, az apja is és én is, történészként végeztünk? Mi van, ha az angoltanár annyi házit ad majd, amit képtelenség megcsinálni az iskolai nyolc óra meg az edzések után? És mi van, ha informatikából megbukik? És mi van, ha magyarból is gyenge lesz, mert nem szeret olvasni? És mi történik, ha egyszer elhagyja a füzetét, a táskáját, a cuccait, ha elkésik, ha nem tud jól felelni, ha ő lesz a leggyengébb az iskolában?

Ezeket a „parákat” minden nap végigpörgetjük, az egész iskolaév alatt. Ő mindig elmondja, pólót rágva, kétségbeesetten. Mi pedig mindig elmondjuk neki, hogy nem számít. Nem számít a jegy, az eredmény. Csak a törekvés számít, a szándék, hogy a lehetőségeihez és képességeihez mértem igyekszik megtenni a megtehetőt. Ha nem úgy sikerül, ahogy gondolta, ha rossz jegyet kap, akkor sincs semmi. A világ nem fordul ki a sarkaiból, nem lesz billog a homlokán, mert nem EZEK számítanak. Nagyon nem.

Hogy magyarázzam el neki, hogy én már végigjártam ezt az utat, s egyáltalán nem lényeges, hogy hány ötösöm meg kitűnő bizonyítványom volt? Ebben az egymást taposó, álszent világban hogyan tudassam vele, hogy nekem az édesanyjaként sokkal fontosabb, hogy kiegyensúlyozott, boldog gyerek legyen, hogy a lelki egyensúlya ne boruljon meg, és hogy a későbbiekben is nagybetűs EMBER, ráadásul JÓ EMBER tudjon maradni?

Szóval: egyelőre együtt szorongunk. Mindketten más-más okból. Nagyon sajnálom, nem csak őt, hanem minden mai gyereket. És ha tehetném, beengedném kicsit őket a fejembe, hogy lássák, hogy egy ugyanazt az utat végigjárt felnőtt milyen tapasztalásokra jutott. Meglepődnének.

Mindenesetre minden áldott nap elmondom Benedeknek, hogy mellette, mögötte vagyok, ha kellek, s csak menjen bátran előre, álljon ki magáért és bízzon a képességeiben. Mert senki nem különb vagy több nála. Legfeljebb csak hangosabbak és jobb a „marketingjük”.