Tegnap este olyat tettem, amit hónapok óta nem. 9-kor lecsaptam a laptop tetejét, s leültem a tévé elé. Gondoltam, nézek egy kis főzős műsort, mielőtt nyugovóra térek. Az egész napos írás-olvasás után most nem vágytam regényre, inkább csak butulva akartam leszívatni az agyamat.

Az egyik életmód csatornán éppen „kövéres műsor” ment. Így hívom a nagy átalakulásokról, mesés fogyásokról szóló történeteket - nagyon szeretem nézni. Mert ezek a műsorok – mégha borzasztóan le is vannak butítva, s percenként sulykolja a narrátor az egybites üzeneteket – azért mindig túlmutatnak a „dagadt volt, de ma már nem az” szinten.

A tegnapi adásban egy ikerpár egyéves küzdelmét kísérték végig, akik fejenként 270 kilót nyomtak. Anélkül, hogy bárkit megbántanék, aki tetemes túlsúlyt cipel: hogy fordulhat elő az, milyen önfeladás, gátlás, lelki blokkok kellenek ahhoz, hogy valaki egy Kamazzal váljon egy méretűvé?

Értem, el is mondták a műsor elején, hogy a lányoknak szörnyű gyerekkoruk volt: apjuk drogdíler, anyjuk drogos-alkoholista. A szülők étellel „hallgattatták el” a síró gyerekeket, étel volt a jutalom, a vigasz a szeretetlenségben, a kapocs az ikrek közt, s a külvilággal való érintkezés legjellemzőbb módja is. A ma 30 éves lányok megszokták, hogy csak egymásra és a kajára számíthatnak.

Ezt én mind értem. Azt is elfogadom, hogy valaki akaratán kívül, nehéz körülményei miatt csúszik bele függő helyzetekbe – legyen az étel, ital, drog, játék, bármi -, de itt két értelmes, világos értékrendű fiatal nőt láttunk, akik nagyon is tisztában vannak/voltak gyengeségükkel.

Ahogy valószínűleg tisztában voltak vele akkor is, amikor még „csak” 100 meg 150 kilót nyomtak. Hogyan lehet annyira magára hagyva és/vagy annyira kétségbeesett valaki, hogy „ne vegye észre”, hogy 270 kiló? Egy szintig mindent rá lehet fogni a csúnya világra, nehéz gyerekkorra vagy bármi másra, de a felnőtté válás küszöbén eljön az a pont, amikor a felelősséget már nem lehet hárítani.

Azért merem ezt írni, mert én is voltam kövér. Kamaszkoromban 15-20 kiló felesleget cipeltem (nem 200-at), de szenvedtem tőle. Nehéz voltam, lassú és lusta. Izzadtam, kidörzsölődtek a hajlataim, nem kaptam magamra normális ruhákat, s pubertásként, a nőiség kibontakozásának idején szörnyű volt szembesülni azzal, hogy míg mások falatnyi szoknyákban és nadrágokban hódítanak, nekem – kis túlzással - apukám famerjei között kellett válogatnom.

Az iskolai farsangon az osztályunk eljátszotta a Klinika című sorozatot, s teljesen egyértelmű volt, hogy én leszek Hildegard nővér. Én voltam a kedves, kövér lány, akit mindenki szeret, de azért nem lengeti ki a dögingát a fiúknál.

És ebből elegem lett. Emlékszem, már 15 évesen világosan láttam, hogy két út áll előttem: vagy megyek tovább a "sült krumpli, vödrös chips, üdítő úton", vagy abbahagyom, amíg van járás visszafelé.

Kőkemény volt. Sírtam minden este a szobámban, vacsora helyett a könnyeimet nyeltem, de egy fél év alatt megcsináltam. A majd’ 70 kilóból 50 lett, s kinyílt előttem a világ. Normális boltokban, normális ruhákat vettem, barátom lett, magabiztosabbá váltam, legalábbis kifelé.

Mert lélekben mindig is kövér maradok, még sokszor látom magam hamisan a tükörben, dacára annak, hogy normális az alkatom, konfekció a méretem. Most, közel a 40-hez már az életem része a mozgás, odafigyelek a táplálkozásomra is. Nem vízen és levegőn élek, nem lettem mániákus, az arany középúton lépdelek. De nem szeretnék 50-60-70 évesen úgy élni, hogy marokszám tömöm a gyógyszert, az egyikkel tompítva a másik mellékhatásait. Tapasztaltam, megéltem, hogy a túlsúly mennyi betegség alapja lehet. Az életemben rengeteg stressz van, amit ma már nem féktelen zabálással tompítok.

Tudom, nem mindenki olyan masszív lelkileg, amilyen én voltam. Nem mindenki tud visszafordulni egy tévútról. Éppen ezért nekünk, erősebbeknek kell odafigyelnünk a szeretteinkre, a barátainkra, a környezetünkben élőkre, akik kedvesek a szívünknek, s nem elfordulni, ha segítségre van szükségük. Hanem mellettük állni, hogy ne lehessen senki sem szó szerint, sem átvitt értelemben 270 kiló.